Mindezt azért, hogy délután az Országház előtt, az országgyűlési igenek ellenében meghirdesse a maga igenét, merthogy leszámolt azzal az illúzióval, miszerint a "négyévenkénti szavazásokkal mindent meg lehet oldani". Tartotta magát régi téziséhez: tudniillik, hogy ők volnának a haza, abból nem részt kérnek, de az egészet, s így hát nem lehetnek ellenzékben, s ezért mondanak úgy "igent Magyarországra", hogy ezzel egyszersmind nemet mondanak a magyar parlament döntésének.

Volt még egy-két igen, igen az igazság védelmére, igen a demokráciára. Ez üdvözlendő lenne, ha nem az adta volna a tüntetés apropóját, hogy a szónok ultimátuma lejárt, aminek tükrében kissé skizofrénnek tűnt Orbántól eme szigorú verdikt: ,,Ez azt jelenti, hogy az olyan politikusokat, akik nem tartják tiszteletben a demokráciát... kiközösítjük magunk közül". Az előadás abszurditásig fokozott eleme azonban mégiscsak ez a bejelentés volt: ezentúl mindennap kiáll a Parlament elé egy országgyűlési képviselő, hogy az általuk igen kevéssé tisztelt Ház előtti téren lelkesítse a híveiket. Az elképzelés, miszerint a választott képviselőknek nem a Házban, hanem a téren kell elérniük céljaikat egészen újszerű.

Ám akár ócska trükknek érzi az egész parlamenti gyakorlatot az ellenzék vezére, akár nem, pénteken sokan fellélegeztek, és bizony jó néhányan csalódhattak. Megkönnyebbültek mindazok, akik attól tartottak, hogy a fenyegető hang, a jogállami kereteken való látható "felülemelkedés" beláthatatlan állapotokat idézhet elő. A tüntetések persze eltarthatnak még jó néhány napig, hétig, de egy újabb ultimátum komolytalan lenne, ráadásul, minthogy az ellenzék vezetője azt állítja, nem óhajt előre hozott választásokat, remélhetjük, hogy ezek a tiltakozások nem veszélyeztetik a demokratikus jogállami kereteket, sőt erősítik azt a szabad véleménynyilvánítás gyakorlásával. (Akadhatnak persze talán olyanok is, akiknek a fékezett habzás nem elég, s úgy gondolják, mégiscsak szét kéne verni fizikai erőszakkal, amit lehet; de ennek megakadályozása elsősorban nem politikai, hanem rendvédelmi feladat.)

Az egész szomorújáték azonban, amit a Fidesz vezetője alakított az elmúlt egy hónapban, arra kell, hogy inspirálja a jobboldali szövetség karizmatikus politikusait, eredményes polgármestereit, hogy merjenek nagyok lenni, és zárják le az Orbán-érát.

S nem csupán azért, mert a petíciók atyja rendezett egy kínos - de szerencsére teljesen ártalmatlan - polgárháború-burleszket, ezt talán akad, aki ügyesnek tartja hívei között. Nem is azért, mert a szocialisták által elvesztett helyhatósági választások adta belső építkezés lehetőségével agresszíven és türelmetlenül élt.

Hanem annak érdekében, hogy végre a jelenlegi kormányzó koalíció teljesítménye önmagában legyen mérhető. A szavazóknak csak önértékét kelljen vizsgálnia a liberális vagy szocialista programoknak, ha rájuk szavaznak, azt azért tegyék, mert vonzónak találják valamelyiket, és ne azért, hogy távol tartsák a hatalomból az ordasokat.

Ez haszonnal kecsegtetne a Fidesznek is, inspirálná a koalíciót, s így az ország javára válna.

A kormányprogram és az ország miniszterelnöke most újra bizalmat kapott a parlamentben, s ez jó esetben erőt, esélyt ad ahhoz, hogy elismerésre méltó munkával töltsék ki a mandátumukat.

Ám ha az előttünk álló egy-két évben a legnagyobb ellenzéki párt nem vált vezetőt, s nem gondolja gyökeresen újra magát, akkor a következő országgyűlési választásokon (feltételezve, hogy a pártkínálat érdemben nem bővül) a parlamenti demokráciával szemben ambivalensen gondolkodó, egyre rosszabb minőségű nacionalista-populista párt lesz az alternatíva a kormányzó pártokkal szemben.

S úgy a többségnek nem lesz nehéz választania - választék híján.