Ám aznap este ez a tény még elkerülte a Belügyminisztérium III/III-as főcsoportfőnökének figyelmét, aki azt írta jelentésében, hogy "minden operatív terveinknek megfelelően alakult... semmiféle említésre méltó rendkívüli esemény nem történt". Mintha az újratemetés a titkosrendőrség akaratából, szándékaival egyezően történt volna, mintha a kommunisták által kivégzett miniszterelnök újratemetése több százezer gyászoló jelenlétében a rendszer mindennapjainak megszokott eseménye lett volna.

A titkosrendőrség és a Politikai Bizottság rövidlátása érthető: úgy hitték, amíg nem foglalják el a rádiót, amíg nem fegyverropogástól hangos az utca, amíg a lendülő karok nem "képesek minden követ megmozgatni", addig áll a rendszer, addig sikerült elkerülni a megdöntését. Így kerülte el szemüket a rendszerváltás pillanata. Június 16. nemcsak Nagy Imre újratemetésének a napja; 1958-ban ezen a napon végezték ki a miniszterelnököt. Június 16. az ötvenhatos forradalom egyik legfontosabb dátuma, a temetés közeledtével minden oldalon ezerkilencszázötvenhat emléke kísértett. 1956-nak nemcsak a rendszerváltás megtörténtéhez, de mikéntjéhez is köze volt. Történelmi tapasztalattal kiszámítható volt, hogy az első hangos szó az első pofonhoz vezet, az első lövés után kontrollálhatatlanná válnak az események, akkor pedig visszajönnek az oroszok. A történelmi tapasztalat önmérsékletre, önkorlátozásra, fegyelemre, felelősségre intett, 1956 emléke tette békéssé a rendszerváltást, a forradalmat 1989-ben Magyarországon.

2006 megértéséhez nem érdektelen 1989-ig visszanyúlni. Szűrös Mátyás, a volt kelet-berlini és moszkvai nagykövet, aki egy történelmi véletlen folytán október 23-án - más alternatívája nem lévén - kikiáltotta a köztársaságot, remélve, hogy ez a közjogi aktus felülírja 1956 emlékét, a köztársaság rendszerváltó ideiglenes elnökeként szónokolhat a forradalomról a Parlament előtt Pozsgay Imrével, a Politikai Bizottság egykori tagjával együtt, aki díszőrséget állva fedezte fel a koporsóban fekvő Nagy Imrében politikai elődjét. A forradalmat játszó árpádsávosok bennük az egykori elvtársaikat megtagadó, elit- és intézményellenes antikommunista magyar bajtársukat vélik megtalálni.

A közeledő ötvenedik évforduló még mindig megoldatlan történelmi helyzetben találja Magyarországot. 2006 szeptember 18-án a televízió előtt gyülekező csőcseléknek már nem kellett az oroszok visszatértétől tartania. Ám az ostromlók azt is sejthették egy idő után, hogy a maga ötvenhatos múltjával megbirkózni képtelen szocialista párt által irányított rendőrség nem mer határozottan fellépni az "aki magyar, velünk tart" jelszót skandáló tömeggel szemben. Az áthallások 2006 őszén minden oldalon zavarodottsághoz, végzetes tévedéshez vezetnek. Az egykori KISZ-titkárok által - akik ma rendszerváltás nélkül is az ország és a párt élén állnának - vezetett szocialista pártnak annak ellenére nem sikerült Nagy Imre örököseként elfogadtatnia magát, hogy a vezetők politikai ízléséhez és becsvágyához talán közelebb áll a kivégzett miniszterelnök, mint annak hóhéra. A szocialisták a rendszerváltás aktív részesének szeretnék látni magukat, akik Nagy Imre tragikus kísérlete óta igyekeztek a rendelkezésükre álló eszközökkel megváltoztatni a rendszert. Ebben az általuk komolyan vett fiktív történetben valóban nem Kádár Jánosé ma már a főszerep.

A lakosság másik része másképpen emlékezik: nekik úgy tűnik, a heroikus történelmi erőfeszítések mindig az idegenekre támaszkodó, saját anyagi előnyét kereső népnyúzó cselszövők tragikus áldozatául estek. És most sincs ez másként. A hivatalosan semmitmondó, de korszerűnek hitt ötvenhatos emlékmű rozsdás oszlopaiban az előrenyomuló szovjet katonai ék baljós árnyát vélik felfedezni azok, akik számára az absztrakció a nemzeti lobogó lyukas közepén véget ér. Számukra a (jelképekben megjelenített) magyarság jelent hiteles menlevelet a múlt és a jövő felelőssége alól. A népnek fölébe kerekedni csak csalárd eszközökkel sikerült az évszázadok során: a török csellel vette be Buda várát; 1849-ben Haynau az oroszokkal verette le a szabadságharcot; a bolsevikok vetették Trianon martalékául az országot; hiába a halált megvető bátorság a Donnál, a vak és önző Nyugat kiárusította a kivéreztetett hazát a barbár Keletnek; ötvenhatban az ígéretek ellenére magunkra maradtunk az orosz tankokkal szemben; 1989-ben a privatizációért cserében elsikkasztották a forradalmat; 2002-ben választási csalással lopták el a győzelmet, és 2006-ban a megvezetett nép bekötött szemmel szavazott. A magyarság története, így 2006 őszén, az aradi vértanúk napján visszatekintve, tragikus végű, de megnemesítő önvédelmi harcok, népfelkelések és forradalmak sora.

Miképpen emlékezik az, aki nem érti az allegóriát, aki nem képes különbséget tenni reprezentáció és imitáció között, aki a szimbólumban a valóságot véli fölfedezni, aki azt hiszi, az ünneppel önmagához tért viszsza az idő? Aki az ideát a tettel, az ünnepet a megidézett eseménnyel keveri össze, akit megigézett a megidézett forradalom, az szó szerint veszi a televízió szerencsétlen és bárgyú hirdetését. Amit 1989-ben békésen, tárgyalásos úton el lehetett sikkasztani, azt a forradalom hamvából merített erő visszaszerzi most. Hiszen a miniszterelnök is (talán öntudatlanul) a Szabad Kossuth Rádió első szavait idézte (rosszul), önmagára vonatkoztatva; a párt központja most (is) ott van a Köztársaság téren, ugyanazok (avagy azok kutyáinak kölykei) ülnek most is a nyakunkon, a helyzet - úgy tűnik - ötven éve mit sem változott. A forradalmi látványosságok vonzódnak a maskarához: a franciák a római köztársasághoz, a bolsevikok a franciákhoz, 1956 a negyvennyolcas forradalomhoz, a Magyar Nemzeti Bizottság 2006 pedig ezerkilencszázötvenhat, Árpád fejedelem és a nyilasmozgalom kellékeihez. A Kossuth téren forradalmi tanács, nemzetőrség, forradalmi nemzeti bizottmány alakul (amely alkotmányozó nemzetgyűlést jogosult összehívni - "a hely és az időpont közlése hagyományos kihirdetési eszközökkel történik").

Téved, aki azt hiszi, 2006 őszének nincsen köze 1956-hoz. Az ellenzék vezére nem véletlenül hirdetett nagygyűlést a Parlament elé október 6-ra. Ötven évvel ezelőtt, az aradi vértanúk napján temették újra Rajk Lászlót, tulajdonképpen ezen a napon kezdődött a forradalom. A temetésen részt vevő egyetemisták útja - a Kerepesi temetőben, Kossuth mauzóleuma előtt jelen lévő Nagy Imrét maguk mögött hagyva - a Sztálin-szobor és az Andrássy út 60. érintésével a Batthyány-mécseshez vezetett (amelyben ekkor nem égett örök láng, és amelyet majd 1988-ban, az ,56-ban halálraítélt Mécs Imre javaslatára keresztelnek át, időlegesen, Batthyány-Nagy Imre-örökmécsesre). Orbán Viktor Nagy Imre újratemetésén, az orosz csapatok kivonásának követelésével jelent meg az országos politika színpadán, fontos szerepet játszva a rendszerváltás békés forradalmában.

A rendszerváltó ma újra rendszerváltást követel: a részvételével létrehozott alkotmányon alapuló demokratikus rend megváltoztatását, közvetett demokrácia helyett népszavazást, a politikai intézmények helyett a nép közvetlen képviseletét. Tiszta lapot akar, az árpádsávosokkal egyezkedve nemzeti újjászületést.

A populista próbálkozása még nem forradalom, akkor sem, ha a demokratikus államrend megdöntésére irányuló kísérletéhez a forradalom díszleteit használja föl, ha módszerét a Milosevicset elkergető belgrádi OTPOR-tól tanulta is. A forradalmak az intézmények, az uralkodó elitek, a fennálló államrend ellen lázadnak, céljaik hasonlatosak a populista ambíciójához, aki a józan észre, a morálra hivatkozik a csalárd és hazug hatalommal szemben, hogy megkaparintsa vagy visszaszerezze azt. A populizmus nem játék; a század elejének zavaros, biztonságát veszített világában sokakat rabul ejtő alternatíva. Érvet adni megerősödéséhez nem bocsánatos bűn, amit egy megnyert parlamenti bizalmi szavazás érvénytelenít. Nem csak a jelent, a múltat sem lehet könnyen megúszni egy olyan országban, ahol a szavakban nincs bizalom, ahol nemcsak a máról, de a tegnapról sem lehet tisztességesen beszélni, ahol nem tudunk, nem vagyunk hajlandók, nem merünk szembenézni magunkkal, a múltunkkal, a közös, de eltérően értelmezett történelmünkkel. Így itt mindig az a veszély fenyeget, hogy valaki végzetesen összekeveri az emlékezetet annak tárgyával.

A szerző történész