Az elmúlt években sok bírálat érte az Egyesült Nemzetek Szervezetét. Sokan felvetették, hogy a szervezet már nem képes ellátni alapvető feladatait. Az európai politikusok elsősorban Amerikára mutogatnak, mondván, Bush az iraki háborúval az ENSZ-et is meggyengítette.

„A francia politikusok felháborodásuknak adtak hangot, amikor az Egyesült Államok az ENSZ megkerülésével, a nemzetközi közösség jóváhagyása nélkül megszállta Irakot. Augusztusban viszont, a libanoni tűzszünetről szóló ENSZ-határozat megszületése után a világ nagy megdöbbenésére a franciák a korábban ígért 2 000 békefenntartó helyett csak 200 katonát akartak Libanonba küldeni. Később szerencsére meggondolták magukat, és visszatértek az eredetileg beígért létszámhoz.” – olvassuk a Project Syndicate-ben.

A cikk szerzője Anne-Marie Slaughter, a Woodrow Wilson School of Public and International Affairs tanára. Tanulmányaiban és könyveiben gyakran foglalkozik az ENSZ-szel. Slaughter szerint az ENSZ megreformálása nem lehetséges anélkül, hogy újra ne gondolnák a nemzetközi szervezet, az egyes tagállamok és a tagállamok polgárainak viszonyát.

Az ENSZ eredeti célja a szuverén államok védelme volt. Az elmúlt fél évszázadban azonban megváltozott a világ, az állampolgárok biztonsága fontosabb lett, mint az államoké. Amiből az következik – vonja le a végkövetkeztetést Slaughter –, hogy az ENSZ-nek be kell avatkoznia, ha egy állam nem képes a területén élők biztonságát garantálni, vagy netán maga az állam jelent veszélyt az ott élők életére.

A libanoni ENSZ-határozatról szóló cikkében Slaughter elismeri, hogy a franciák félelme nem alaptan, hiszen a libanoni rendezés kockázatos vállalkozás, és a 90-es években, Boszniában több mint 80 fehérsisakos francia béketeremtő esett el. De az ENSZ csak akkor válhat működőképessé, ha a tagállamok hajlandók vállalni a béketeremtéssel járó kockázatot.

„A papíron született döntések, és a megvalósítás között szakadék tátong” – hívja fel a figyelmet Slaughter. Az ENSZ nagy csinnadrattával határozatot hoz a rendezésről. A határozat elfogadása után, amikor a végrehajtásra kerül a sor, a tagállamokat nehéz rávenni a közreműködésre.

„Egy 2006-os jelentés rávilágított, hogy az ENSZ évente százával fogad el olyan javaslatokat, amelyek nem tartalmaznak a megvalósításukra vonatkozó konkrét útmutatást.” Márpedig ha nem lehet tudni, hogy kinek kell állnia a költségeket, vagy kinek kell katonát küldenie, akkor a döntést sosem ültetik át a gyakorlatba.

A libanoni ENSZ-határozat is nehezen lesz megvalósítható. Az ENSZ-missziónak a fegyverszünet betartásának ellenőrzése mellett elvileg segédkeznie kellene a libanoni hadseregnek a déli területek feletti ellenőrzés átvételében, és a Hezbollahnak szánt fegyverszállítmányok lefülelésében. Továbbá a polgári lakosság hazatérését is biztosítania kell a békefenntartóknak. A baj csak az, hogy a gigászi feladatra mindössze 15 000 katonát irányoztak elő, és még több mint egy hónappal a határozat elfogadása után is alig 5 000 békefenntartó érkezett meg a térségbe.

Pedig a libanoni misszió nagy lehetőség lenne – véli Slaughter. Egy aránylag kis országban talán sikerülne eredményt felmutatni, ami helyreállíthatná a világszervezet megcsappant tekintélyét. De ha itt is kudarcot vall az ENSZ, akkor bizonyára még többen vetik majd fel, hogy az egész szervezet felett végleg eljárt az idő.