Egy átlagos párt nem aszerint válogatja ki reprezentánsait, hogy poligráfra kötve őket annál szélesebb karriercsatornát nyisson előttük, minél hamarabb robban szét a készülék a lódítástól. A politikusok azért tartózkodnak az igazság minden részletének kibontásától, mert ezt gondolják a siker előfeltételének - mifelénk különösen nem alap nélkül.

Ha a magyar politikus mégis hazugabbnak látszik más hivatást űző honfitársainál, az azért van, mert Magyarország évtizedek óta hamis konstrukciók foglya. Ezek alapja a demokratikus legitimáció valós, majd vélt hiánya.

Az utóbbi bő fél évszázad konstrukciójának hamissága, hazugsága a kádárizmusban gyökerezik. A szovjet tankok által hatalomra juttatott rezsim demokratikus felhatalmazás híján szüntelen növekedéssel, az életszínvonal töretlen emelésével gondolta önmagát legitimálni. Ám mivel a gazdaság a hetvenes évektől kezdődően nem volt képes előteremteni az életkörülmények konstans javításának alapjait, külső források bevonására kényszerült, ez pedig az ország eladósodásához vezetett. A kádárizmusban töltött évtizedek elkényeztetett gyermekké tették a magyar társadalmat: az emberek elhitték, hogy az ő személyes teljesítményüktől és az ország teljesítményétől függetlenül mintegy alanyi jogon jár nekik az életkörülmények szüntelen javulása.

A rendszerváltással egy időre úgy tűnt, hogy a szabad választások által legitimált kormányzással a "ha fene fenét eszik is, növekszik a jólét" kádárista mentalitása helyébe az "akkor élünk jobban, ha hatékonyabban dolgozunk és takarékosabbak vagyunk" polgári mentalitása lép. Nem így történt. "Mostantól mindenkinek minden nap egy kicsit jobb lesz", mondta miniszterelnöksége kezdetén Orbán Viktor, s ezzel akarva-akaratlanul kiengedte a szellemet a palackból. Medgyessy Péter pedig, aki rettegett elődjétől és a kormánya legitimitását folyamatosan kétségbe vonó Fidesztől, még túl is szárnyalta őt a bőkezű adakozásban. 1998-as győzelme után Orbán Viktor talán úgy gondolta, hogy a minden korábbinál csekélyebb parlamenti többség (55 százalék) és alacsonyabb választási részvételi arány (56 százalék) miatt a "nemzeti-keresztény" mellett indokolt a "jólétalapú" legitimáció bevetése is. A Kádár mellett szocializálódott Medgyessy pedig Kövér László kívánságának megfelelően tarkóján érezhette a Fidesz hideg leheletét, ezért félelmében furtonfurt növelte a jólétet. De végül is mindennek már csak történeti jelentősége van. A lényeg az, amit röviddel a zavargások kitörését követően, azok okaként Tölgyessy Péter így írt le: az előző évtizedek gyakorlatának megfelelően az emberekben újra megerősítették azt a meggyőződést, hogy jobb járna nekik annál, mint ahogyan élnek.

Ez a rendszereken túlnyúló hit megfertőzte a lelkeket: az emberekkel nemcsak azt hitették el, hogy állampolgári jog az ország gazdasági teljesítményénél jobb élet, hanem azt is, hogy a nagyobb kenyér mellé gigantikus cirkuszi játék is dukál.

Nézzük, hogyan terjed a fertőzés. A fékezhetetlenül növekvő jólét és a mindörökké gondoskodó állam hamis képzetét kiszolgáló gazdasági demagógia jegyben jár a "csuda dolgokra vagyunk képesek, ha összefogunk - csak akarnunk kell" eseménydemagógiájával. A lábszagú, rút valót földi paradicsommá varázsolni képes akarat hajdanán világkiállítást, később olimpiát, a mai nehezebb időkben pedig futball-Európa-bajnokságot lenget be bajaink orvoslásának adekvát eszközeként. A gazdasági demagógia és az eseménydemagógia egyaránt a vágyakra épít a valóság helyett, a célok elérését sok kis lépés helyett egyetlen nagy ugrással is megvalósíthatónak tartja, mi több, ezt véli üdvözítőnek. A minden más esetben egymást őrületbe kergető és egymás nyakát kitekerni kész politikusok pedig példás egységet mutatva egyetértenek abban, hogy Magyarországot az viszi előre, ha a kishitűséget félretolva valami világraszóló esemény megrendezésével mutatjuk meg a világnak önnön nagyszerűségünket. A világkiállításnak és korábban az olimpiának még akadt ellenzője, az olimpiarendezés újbóli ötlete és futball-Eb viszont már ellenállás nélkül hódít. Eljutottunk odáig, hogy már a korábban józanságukkal kitűnő politikusoknak sem akaródzik szembeszállni a kollektív hagymázzal, s a született ködlovagokkal együtt döntik le a szorgos polgár szobrát, hogy báró Münchausenét állítsák helyébe.

Mindez arról jutott eszembe, hogy rácsodálkoztam a 2012-es horvát-magyar labdarúgó-Eb szervezőbizottságának hirdetésére. A túlcizelláltnak nem mondható kreatív anyagról 89 neves ember tekint reánk: Gyárfás Tamás szervezői géniuszának betudhatóan minden valamirevaló párt vezére (még az is, aki nem ért a focihoz) az alvezérekkel és a régi harcostársakkal egyetemben, a rendszerváltás utáni valamennyi miniszterelnök, politikusok és politológusok minden oldalról, értelmiségi holdudvarok és celeblisták hírességei, Dundika és Győzike.

A népi egység e megnyilvánulása szimptomatikus. Itt van a romokban heverő magyar foci a maga romokban heverő infrastruktúrájával, melynek közönségét jószerével már csak a Szabadság téri előemberek családjába tartozó buzizó-cigányozó-zsidózó népség adja, az a népesség, mely saját csapata játékosainak, az ellenfél szurkolóinak s a rendőröknek rugdosására egyaránt készen áll - s itt lenne ennek a sportnak a nagy nemzetközi találkozója... Nincs magyar futball? Nincsenek stadionjaink? A lelátók foghíjait is csak hézagosan benépesítő egyedek pedig vállalhatatlanok? Nem számít! Ígérjünk a 15. havi nyugdíj és az ingyengáz mellé foci-Eb-t!

Felmondhatná végre valaki az egymás áltatására kötött társadalmi szerződést azzal, hogy most még ne akarjunk Eb-t rendezni, mert egyrészt nem bírja az ország, másrészt egyelőre más fontos, ámbár kisszerű teendők volnának a magyar futball környékén. Ezért például a Budapesten az elmúlt húsz évben megszűnt 200 pálya helyett építünk 100 újat; segítünk abban, hogy minden tizedik falu állíttasson focipályát, világítással; hozzájárulunk utánpótlás-nevelő központok létesítéséhez; elfordulunk, míg a stadionok beléptetőrendszereinek árát visszateszik a kasszába, és együttes erővel megtisztítjuk a lelátókat a vademberektől - más országokban sikerült, vagyis nem lehetetlen.

Semmi jóstehetség nem kellett annak belátásához, hogy Kádár János kedves öröksége, a jólétalapú legitimáció és az annak nyomán elharapódzó kollektív elmebaj gazdasági és politikai összeomláshoz vezet. Ha hagyjuk.

Kozák Márton

újságíró, szociológus