Az üres kéz tanítója
A szertartásos üdvözlési rituálé után kezdődik az edzés, és nagyjából tíz perc múlva a karatés palánta a tatami szélén találja magát. Pedig mást nem tett, csak a mellette állónak mondta volna el, hogy a tesója is jár a jövő héttől. A büntetés: a mai edzésen nem vehet részt. Könnybe lábadt szemmel nézi a többieket, a vezényszavakra villámgyorsan egyszerre mozduló öklöket, ötödszörre, húszadszorra, ötvenedszerre.
A szenszej nem lágyul el, észre sem veszi a rimánkodó pillantást, rezzenéstelen arccal folytatja a munkát. Nem arról van szó, hogy akkor szereti a gyerekeket, ha "kussban" vannak, de ez egy küzdősport. Itt előbb-utóbb megtanulnak a srácok ütni és rúgni, de ha nem tanulnak meg egymásra odafigyelni, akkor nagyon megnő a felesleges sérülések kockázata. Nem a gyorsaságot és az ügyességet kell először elsajátítaniuk, hanem az önfegyelmet. Bizonyára - a sérülések gyakoriságát tekintve - a sportok között emiatt az egyik sereghajtó, a tizenhetedik a karate.
Persze lehet, hogy a fiú nem jön többet, de azért nagy valószínűséggel itt lesz a következő órán is. Aki elfogadja a játékszabályokat, az kortól és tehetségtől függetlenül egyenrangú partner, mert mindig akad párja a gyakorlatokon - sokszor a legjobbak közül. Segítik őt a többiek, ha egy-egy mozdulattal nem boldogul, mert talán egyszer fekete öves lesz, mert azt reméli, itt megtanulja megvédeni magát, ha a szükség úgy hozza. És mert... csak.
Hát igen, ez a "csak" az, ami olyan nehezen megfogható. Melyik edzőből lesz "mester" vagy "tanító" - ez a szenszej magyar értelme -, miért éppen Zallel László keze alól került ki ez idáig a sportág két legsikeresebb magyar versenyzője: a junior világbajnokság arany- és a felnőtt világbajnokság ezüstérmese, S. Kovács Ádám, a kétszeres Eb-bronzérmes Tóth Beatrix? Miért tart ki mellette a huszonéves versenysportoló, miért tűri el az ovis nagycsoportos a kemény fegyelmezést, miért kezd el karatézni az ötvenéves családapa? Akik egyként élvezték a nagy bulit, a margitszigeti kalandparkot, amire a 40. születésnapját ünneplő szenszej hívta meg őket. Voltak vagy százhúszan, élő bizonyítékául annak, hogy valakinek a közösségformálás is lehet az életműve.
Magának a mesternek egyébként fogalma nem volt arról, hogy mi is az a karate - magyarul "üres kéz" -, amikor 14 évesen egyik haverja elvitte egy koszlott tornaterembe, nagy titokzatoskodva, hogy itt egy igazi ősi japán küzdősporttal ismerkedhet meg. Ő addigra a testedzésnek már vagy fél tucat formáját kipróbálta - focizott, futott, tornázott, birkózott. De hogy mi fogta meg éppen a karatéban, arra ma sincs igazi válasza. Hiszen itt esélye nem volt arra, hogy valaha nagynevű versenyzőként, pláne olimpiai bajnokként - a karate a mai napig nem olimpiai sportág - hódítsa a lányszíveket és vastagítsa a pénztárcáját. Abban az időben a karate ráadásul inkább tiltott, mint tűrt sportágnak számított - támogatottá azóta sem vált. Talán éppen a különösség, a szertartásosság volt a vonzó - próbál ma magyarázatot találni. A kötelező tisztelet, a lojalitás, amit egymás és a tanító iránt kell tanúsítani, volt az, ami megfogta.
Először éppen csak "ott ragadt" az edzőteremben, azután egyre fontosabb lett számára a sport, végül annak alapján keresett már munkát magának, hogy minél több időt tölthessen el a dzsodzsóban, ahol mind gyakrabban már ő vezeti az edzéseket. Nem túl strapás állást viszonylag könnyen talált magának akkoriban, a nyolcvanas években, de pénzt szerezni már jóval nehezebb volt, hogy külföldre utazhasson, hogy versenyekre benevezhessen, hogy megismerje az igazi versenykaratét. Akkor itthon még csak a hagyományos - a budo - karatét tanították. A kettő különbségéről egy napot lehetne beszélni - bizonytalanul legyint -, majd mégis belevág a gyorstalpaló okításba. A lényeg az, hogy a modern változat gyors, atletikus mozgást követel, míg a klasszikus karate sokkal lassúbb. Azt csak úgy mellékesen említi, hogy többször lett magyar bajnok, nemzetközi porondon is helytállt. Hiszen harmincéves sincs még, amikor meghökkenve veszi észre: egy-egy versenyen nem is annyira magáért, mint a tanítványaiért drukkol, az ő sikerüknek örül igazán.
Ez adta az első lökést az "élethivatású" edzőség felé. A másodikat az az öt hónap, amit Amerikában, 1990-ben, stílusuk nagymesterénél eltöltött. Gyakorlatilag nemcsak az alapelemeit tanulta újra a sportnak, hanem egy nálunk addig ismeretlen edzésmódszert is elsajátított, amely a mennyiség helyett a minőségre - a gyakorlatok, a mozdulatok pontosságára - helyezi a súlyt. A kapitalizmus "beköszöntekor" már tudta, neki az edzőséghez van tehetsége, ebből akar megélni. A döntés nem volt kockázat nélkül való - persze melyik döntés az? -, itt nincs állam bácsi. Egyedül a piac és a tanítványok minősítenek. Legalábbis kezdetben. Mert azután, ha az ember tanítványai sorban viszik el a díjakat, ha a szövetség többször őt szavazza meg az "év edzőjének", akkor lassan "márkanévvé" válva már ez a tőke is kamatoztatható.
De hogy mitől lesz valaki szenszej? A legsikeresebb tanítvány, S. Kovács Ádám is kissé tanácstalanul rázza a fejét a kérdésre, hogy mi köti őt éppen ehhez a sportághoz és ehhez az emberhez. Azt még csak tudja, hogy hét-nyolc évesen azért ragadt ott az edzőteremben, mert először tapasztalta: nem azzal a szemmel méricskélik, milyen eredmény hozható ki belőle. Hogy hiába voltak harmincan egy csoportban, úgy érezte, személyesen neki szólnak az utasítások és a tanácsok. Amikor pedig már jönni kezdtek az eredmények, a szenszej magával vitte a külföldi útjaira, ahol addig ismeretlen technikát, módszereket sajátíthatott el. Az "átlagos tanítvány", a 28 éves Bence, aki 18 éve jár le heti kétszer-háromszor, abban látja a "titkot", hogy a mester mindenkinél megtalálja azt a célt, amiért még meg kell ugyan küzdeni, de nincs reménytelen távolságban.
Zallel László szerint viszont a tanítót az aprómunka teszi. Napi több magányos óra a videóval, amikor az ember újra és újra elemzi a versenyeket és az órákat vagy nyomon követi a legújabb technikákat. És nem kevés idő eltöltése az edzéstervek kimunkálásával: miként lehet rávenni a sportolót, hogy eljusson a fizikai tűréshatárig, a kisiskolást, hogy elviselje az edzés lényegét adó ismétléseket, a felnőttet, hogy napi nyolc-tíz óra munka után még kikapcsolódásként élje meg az edzőtermi önkínzást.
Igaz, hogy itt nem akármilyen edzőteremről van szó. Ez már nem egy iskola elkoszolódott alagsora, ahol este nyolckor a portás bácsi rájuk oltja a villanyt. Ez saját klub, öltözőkkel, zuhanyozókkal, ragyogó tisztasággal. Tizenöt évbe tellett, mire eljutott idáig saját pénzzel, a "karatés szülők" ilyen-olyan - sokszor egyszerűen fizikai munkát jelentő - segítségével. Aki befizeti a tagdíjat, ide már annyiszor jöhet, ahányszor csak akar. "Mindenkinek helye van itt, a naponta kétszer is edző versenyzőnek és a hetente kétszer lejáró családapának." Most hetvenen vannak, akik itt ragadtak - a klubban anyagi érdek nem, csak kölcsönös rokonszenv tartja az embereket. Hogy ez mennyire így van, abba azért belegondolni sem szeret, hiszen más sportágakban egy olyan szintű és nemzetközi hírű versenyzőnek, mint amilyen Ádám, már nem magának kell előteremtenie a nevezési díjakat, a megélhetésre valót.
De Ádám legalább kitartott, míg mások sokszor feladják. Ez az igazi kudarc. "Ha valaki az igazán tehetségesek közül bejelenti, hogy többet nem jön, ejteni kell, mint a forró krumplit. Ha az ember elkezdi győzködni, harcol érte, előbb-utóbb a Lipóton köt ki" - mondja szárazon. A rosszkedv nem tart sokáig, mert egy tíz év körüli srác kukkant be: korábban jött, beállhat-e - kérdi - a kicsik közé? Pillanatig sem okoz gondot számára, hogy vagy két fejjel magasabb, és már az "előkelő" barna öv hordására jogosult. A szenszej felderült arccal bólint. Hiszen végül is elmondhatja magáról, hogy a szerencse fia, szinte nincs dolog, amire vágyakozna: tető alá hozott egy - nem akármilyen - edzőtermet, van egy kétszobás lakása, egy tízéves kocsija. Hazai pályán a siker abszolút fokmérője a többiek számára, ha - egyszer-egyszer - legyőzik az ő tanítványait. Most már talán csak egyvalami hiányzik. Amire eddig nem érezte elég felkészültnek magát: egy-két gyerek, aki nem szenszejnek, hanem apának hívja.
