A belövések elég meggyőzőek. Továbbmegyünk. Ötven méterrel arrább egyemeletes boltsor. A bankpénztárosnő azt mondja, hogy ő nem itt lakott, de ha megszólalt a sziréna, rohant a többiekkel együtt az óvóhelyre. A mellette lévő üzletben többet mondhatnak, mert itt élték végig a háború egy hónapját.

Két asszony dolgozik a gyerekruhaboltban. Forgalom nincs, kiárusításra készülnek. Ömlik belőlük a panasz. A városkát - 22 ezer lakosa van - folyamatosan lőtték rakétákkal, de őket nem mentették ki. Csak a városi vezetők, a polgármester, a helyi képviselők vitték ki a hozzátartozóikat. Azt mondják, hogy ez szegény város, itt nincs munkalehetőség. Ők új bevándorlók, s azért vannak itt, mert ebben a határszéli városban olcsó tanácsi lakáshoz jutottak. "Nagyon rosszul bántak velünk orosz anyanyelvűekkel!" - mondja szinte kiabálva a harkovi nő. Szvetlánának nevezi magát. A hármas legidősebb tagja megkérdezi, hogy emlékszem-e a nagy honvédő háborúra, mert ő igen. Akkor élte át, milyen az óvóhelyen üldögélni, miközben lőnek a fejük felett. Aztán elmondják, hogy duplán féltek, mert a város szélén álló izraeli ütegek nem jelezték, hogy lőni fognak, s amikor megindultak a sorozatok, akkor is rohantak az óvóhelyre. "Itt mindenki pánikba esett. Ssssss! Így zúgtak fejünk felett a rakéták. És tudja, kik voltak az óvóhelyen? Gyerekek és nyugdíjasok! A tehetősek mind elmentek." A harmadik kifakad: "Mi is elmennénk, el innen! De nincs hova vissza. A gyerekeim meg középiskolások, azt mondják, nem akarják megint újra kezdeni az életet." Még egy kicsit keseregnek, aztán kimennek rágyújtani a bolt elé. Vevő úgysem jön most.

Megnézzük a szomszédos összeomlott bolthelyiséget. A személyzet itt megúszta, de voltak sérültek, és tudnak halottról is. Éva, a legidősebb asszony utánam jön, hogy elmondja: egy közeli kibucban tartalékosok gyülekeztek, amikor közéjük csapódott a rakéta. Nyolcan pusztultak el. Az idősebb nő biztos benne, hogy kémek árulták el őket a Hezbollahnak. Aztán még elmeséli, hogy volt a városban egy mesterlövész, aki éjjelente átjárt a határ túloldalára, aztán nappal viszszajött a lakásába.

A város a háborút túlélte, a romos épületeket tatarozzák. Akikkel beszélek, azokat leginkább az bántja, hogy a kormányzat, a hatóságok elhagyták őket. És persze az is, hogy ugyanezek felkészületlennek bizonyultak. "Háborúzni küldték a katonákat, és eközben nem gondoskodtak rólunk. A kormány olcsó háborút akart, nem mozgósította a polgári védelmet, mert az pénzbe kerül" - állítja egy tapasztalt izraeli. Egyébként is sokkal többet hallok a megkérdezettektől az izraeli politika ügyeiről, mint a háborúról. Ehud Olmert azért indította ezt a háborút, mert el akarta terelni a figyelmet a telekügyeiről - magyarázza egy középkorú férfi a határsávban. A Hezbollah kevésbé érdekli, mint az, hogy Olmert szerinte egy ócska ingatlanspekuláns. Jeruzsálemi polgármesterként olcsón kapott meg egy értékes házat, mert azt ígérte állítólag, hogy a környéken jelentős értéknövelő fejlesztések lesznek. A főváros értékes, régi negyedében vett egy másik házat, amelyet egy amerikai "támogató" nem sokkal később 650 ezer dollárért megvett tőle. Két évvel később az amerikai csak 400 ezerért tudott megszabadulni az épülettől. Most is üresen áll - tudom meg. Aztán hallok még a háború kezdete előtt tőzsdei ügyleteket intéző hadseregparancsnokról, meg a hivatali munkatársaival erőszakoskodó Kacav államfőről. A politikusokról nem sok jót mondanak.

Az országban szinte mindenki katonai szakértő. Ritkaság az olyan férfi, nő, aki ne töltött volna pár évet egyenruhában. A férfiak középkorúan is katonáskodnak évente. Felveszünk az út szélén egy fiatal egyenruhást. A Goláni dandár katonája, egy hétig volt Libanonban, most visszajött, és hazamegy pár napra. A buszmegállóknál más katonák, katonalányok is állnak. Mint mindenki ebben az országban, beszélnek a mobiljukkal. Az út egyébként csendes, forgalom alig. Az egyik oldalon négy harckocsi áll a fák között. Háborúnak semmi nyoma a határ menti látványúton. Néha megállok, hogy átnézzek Libanonba. Ugyanaz a táj, ugyanazok a gyümölcsösök.

Járjuk tovább a Katyusa utat. Így nevezte el néhány élelmes túraszervező a nyári izraeli katasztrófaturizmus fő kínálatát. Egyedül vagyunk, mert a dolog kezdi elveszíteni az érdekességét. Délre fordulunk egy Mughar vagy Maghar nevű arab faluba. A települést falunak nevezik, pedig majd annyi lakosa van, mint a zsidó Kirjat Smonának. Az izraeli törvények szerint azonban csak az a hely minősül városnak, ahol a legalább húszezer lakosnak kevesebb mint egyharmada foglalkozik mezőgazdasággal. Ez aztán eleve a falusi státusban tartja az izraeli arabok sokaságát. A mughariak egyébként is megosztottak: a helyiek több mint fele drúz, a maradék részben keresztény, részben muzulmán. Tavaly szabályos csatát vívtak egymással a keresztények és a drúzok. Az utóbbiakat az háborította fel, hogy a katolikusok állítólag számítógépes manipulációval drúz lányok illetlen képeit fabrikálták és tették fel az internetre. Kitört a helyi etnikumközi photoshopháború.

Most viszont a falut ért rakétacsapások egyesítették őket. A Hezbollah nem tett különbséget izraeli zsidók, mohamedán és drúz vagy keresztény arabok között. Bemegyünk egy helyi gyorsétterembe. A falon a drúzok pár éve elhunyt szellemi vezetőjének, egy szakállas aggnak a képe. Itt jövünk össze Hikmettel. A harminc körüli fiatalember könyvelést tanul, és közben a közeli Karmielben dolgozik. Jól beszél héberül és angolul is. Azt mondja, megmutatja, hol halt meg egy ismerőse. A falu dombra épült, felhajtunk majdnem egészen a csúcsra. Fantasztikus a kilátás - minden tele olajfával. Ebből élnek az itteniek. A régi házat telibe találta a rakéta. Pedig az asszony a legbiztonságosabbnak vélt kuckóba húzódott. Hiába. A romok között néhány töredezett bútordarab maradt csak meg. A falu másik részén gyerekeket sebesített meg egy másik rakéta. A fiúk a szomszédból előhozzák az emlékbe összegyűjtött vasdarabokat és a kicsi golyókat, amelyek a robbanás után szétrepültek, és sokakat megsebesítettek. Kérdezem, vajon miért épp őket, arabokat támadta a Hezbollah. Vállvonogatás. Az egyik drúz fiú szerint a libanoniak vaktában lövöldöznek. Lehet, de a falut vagy ötven kilométerről eléggé telibe találták. És a faluban nincsenek óvóhelyek. Furcsa helyzet. Az izraeli törvény ugyan kötelezővé teszi ezek építését minden házba, de az arabok ezt nem vették komolyan. Őket aligha támadják majd. És feltehetően a hatóságok is így vélekedtek. Most meg látják az eredményt.

Az áldozatok között is sok volt az arab. A Hezbollah eltalálta Názáretet is. Ez arab város, muzulmán többséggel. Muzulmánok is meghaltak. Furcsa szavakat lehetett akkor hallani. Az egyik elpusztított arab kisgyerek apja szinte megköszönte, hogy az ő kisfia most a szent ügy sahidja, mártírja lehet. A mughari drúzok tudnak erről, de ők nem így látják. Egyébként ők eléggé integrálódtak az izraeli társadalomba, katonáskodnak, dolgoznak a környező városokban, egyetemet végeznek a fiatalok. A nők is.

Továbbmegyünk északra, Naharija felé. Sok helyen a határral párhuzamos utat szegélyező erdő felégett. A rakéták okozták, ide is jutott az Izraelre kilőtt négyezernél több darabból. A tengerparti város a túra végállomása. Ez is új település. A harmincas években kezdték építeni. Mivel akkor sok tehetősebb német zsidó került ide, másféle városias kultúrát hoztak. Ez látszik az utcákon, a Bauhaust idéző házakon. A városban nagyrészt eltüntették a rombolás nyomait, néhány belövés, néhány szétlőtt üzlet maradt. Akik elmenekültek délre, visszatértek. A tengerparti szállodák viszont már nem teltek meg újra.

Beülünk egy kávézóba. Rengeteg a fiatal. Megkérdezem a szomszéd asztalnál ülő egyenruhás lányokat, mit gondolnak a háborúról. Nem úgy néz ki, mintha ez lett volna az utolsó - mondja az egyik. A többiek nevetnek.

Az utak elválasztanak

Megpróbáltam megtanulni, hányféle útra kerülhetek Izraelben. A legegyszerűbb a 67-es határokon belüli utakon hajtani. De ez sokszor előnytelen. Jeruzsálem és Tel-Aviv között a legjobb út palesztin területeken keresztül vezet. És elválasztja a városokat és falvakat egymástól. Rokonom azt mondja: ez apartheid-út! A környező palesztin települések lakói nem hajthatnak fel, ők a falvakon átvezető párhuzamos régi utat használhatják. Ha van letérő, az többnyire zsidó településhez vezet. Az autópályáról látjuk a palesztin városokat, amelyekről a hírek csatározások színhelyeiként szólnak. Néha látom a határfalat, néha meg a pálya menti zajvédő falat. Mögötte talán zsidó település van. A Jeruzsálemtől a Holt-tengerhez vezető út egy idő után korlátozottan közös hasznosításúvá válik, de az izraeli fegyveresek által ellenőrzött. Arab iránytaxik használhatják. A Jordán völgyében a jordániai határral párhuzamos út "közös". De ezt használhatják a palesztinok is. Igaz, ezt a területet Izrael nem adta át a Palesztin Hatóságnak, a katonaság ellenőrzi a forgalmat. Az utak itt nem összekötnek, inkább elválasztanak.

'A kormány olcsó háborút akart'