A Fidesz szótárában az alkotmányosan legitim kormány valójában illegitim, a közvetett demokrácia számukra közvetlen demokráciát jelent, a gyenge köztársasági elnök intézménye szerintük megengedi a prezidenciális rendszereket idéző államfői beavatkozást, és náluk a kormánytöbbség helyett az ellenzék diktál. Ezekből következően a helyhatósági választás igazándiból népszavazás a miniszterelnök személyéről, a parlamenti bizalmi szavazás trükkös kutyakomédia csupán (a köztörvényes vandálok dühére ellenben létezik mentség), a közrendet is kockáztató politikai zsarolás pedig csupán a spontán népharag logikus folyománya - tartják arrafelé.

Az elmúlt napok eseményei nemegyszer abszurdak ugyan - de éppen abszurditásukban áll veszélyességük. Nem tizenhat éves, hanem évszázados tabukat feszegetnek. A demokrácia játékszabályait játék közben, játék után írnák újra. Az idegek harca és a nyomásgyakorlás csak a felszín, a lopakodó hatalomszerzés ötletével kokettáló tavaszi vesztesek gátlástalan türelmetlensége a mély.

Persze van abban valami tragikomikus, amikor egy körözött bűnöző símaszkban moralizál az ország háza előtt, néhány önjelölt nemzetmentő pedig (kik szerint a kézre került vandálok "politikai foglyok") alkotmányozó nemzetgyűlést sürget. Vagy amikor pregnáns húgyszagban váltják egymást a szónokok egy tisztább közért, miközben a "posztkomcsik takarodjatok!" implicit zászlaja alatt a Kossuth tér a létező államszocializmus anakronisztikus szigetévé válik lassacskán, ahol központilag limitálják a sör és a perec árát. Vagy amikor a "fiatalok változást akarnak" Hír Tv-s tételmondata hallatán Pozsgay Imre és Szűrös Mátyás pedig úgy érzi, hogy eljött végre az ő idejük. Kiköpött '56 - vélik a leglelkesebbek a mostani helyzetről. Marx egy történelmi pamfletjében Hegelt kommentálva megjegyzi: minden nagy történelmi esemény kétszer kerül színre, először tragédia, másodszor komédia formájában - juthat eszünkbe erre.

Az iróniának azonban ott van vége, ahol a felelősség kezdődik - avagy ez esetben a felelőtlenség. Amikor a demokratikusan delegált parlamenti ellenzék "rászervezte" saját demonstrációját a fentebb körvonalazott tömörülésre, a lesajnáló ironizálás ideje véget ért. Magyarország latin-amerikanizálódásának lehetősége először jelent meg reális perspektívaként a horizonton. Kolumbiában, Bolíviában, Peruban látunk hasonlókat; a frissen szerzett politikai erő napok alatt szétporladhat, mert nincsen éles határvonal az előre rögzített procedúrák és az utcai indulatok között. Ahol populista kalandorok keresik a maguk szerencséjét, és nem válogatnak az eszközökben, ott a mindennapok alaphangja az instabilitás, a káosz permanens lehetősége, az állandó készültség. Efelé mozdultunk, még ha nem is biztos, hogy efelé tartunk. Ha úgy tetszik, még csak az első lépéseket tettük meg, másként nézve viszont az archetípusos latin-amerikai közélet levegője egy ideje már túlságosan is ismerős számunkra. Olaszország, a politikai instabilitás közmondásos európai példája annyival különb nálunk, hogy ott a parlamenten belül taktikázzák ki a felek a valóban nem ritka miniszterelnök-váltásokat. Nem is miattuk szakítja meg adását mostanában a CNN.

Orbán Viktor a rendszerváltás levegőjét érzi. Ebben az egyben igaza van. A parlamentáris demokrácia rendszere felől haladunk egy másik, ma még ismeretlen állapot felé. Ő türelmetlen kíváncsisággal srófolja egyre feljebb és feljebb a téteket, a demokraták pedig nyugtalanul figyelik társadalmi kísérletét. "És igen, új állam kell, kedves barátaim" - visszhangzik baljósan a vezér gyakran hallott kampányfordulata fülünkben. Miközben egyre szomorúbban és feszültebben gondolunk a közelgő október 23-ai évfordulóra.

Hatalmas a kísértés, hogy elveszszünk a részletekben. Például, hogy azon háborogjunk, hogy a Fidesz alelnöke nemrégiben ugyanazon a színpadon szónokolt, amelyen zsidónak vélt politikusok nevét harsogta egy másik szpíker, ha éppen nem arról énekelnek irredenta tánczenészek, hogy mily szívesen is volnának Horthy Miklós katonái. Vagy hogy Fidesz-funkci is ott volt a rendőrökre támadók között a Szabadság téren. Nyilván belemagyarázás volna összefüggéseket keresni. Vajon miért érte meg az államfőnek, hogy egyszerre oly finnyás legyen mindenféle voksolási körülmény - alkotmányosan irreleváns - őszinte eleganciájára, miközben saját megválasztása sem épp a politikai kultúra magasiskolája volt? Ráadásul hirtelen jött érzékenységének most az lett az ára, hogy első számú közjogi méltóságként végleg elveszítette politikai függetlenségének még a látszatát is, és nem utolsó sorban: múlt vasárnapi megszólalásával nyilvánvalóan szembe ment alkotmányos berendezkedésünk hangsúlyozottan nem prezidenciális természetével. Végül is Sólyom László mondhat bármiről bármit - ezt nem vitathatjuk el tőle. Ő bizonyosan tudja, hogy miért a rendőri túlkapások jutottak eszébe egy lángoló középület és egy szenvedélyes lendülettel rombolt belváros láttán. Értetlenkedhetnénk azon is, hogy a Fidesz sokáig vonakodott meghallani az államfőnek azt a félmondatát, miszerint a költségvetési egyensúly helyreállításának nincsen alternatívája (a ki nem mondott önkritika jelének tekinthető a reformalapok létrehozásáról szóló legfrissebb kezdeményezésük), és máig adós maradt Varga Mihály mondatának kifejtésével is, mely beismerte; Orbán kampányígéretei sem tarthatók már. Hogyan egyeztethető össze e két állítás: a Fidesz is bekötött szemmel ígért tavasszal (ezek szerint), de ők egyedüliként már akkor is látták és közölték is a valós helyzetet? Világos válaszra, őszinte beszédre nem is számítunk már, elhaladtak az események. A közbeszéd pillanatok alatt tovasiklott afelett is, hogy a zárt körben elhangzott őszödi beszéd hangfelvétele kizárólag politikai maffiamódszerekkel kerülhetett ki. Aki erre rákérdez, az rögtön valamiféle szerecsenmosdatás gyanújába keveredik, ezért nagyvonalúan szemet hunyunk e részlet felett is.

Ahogyan a fenti problémákkal foglalkoznunk kell, úgy természetesen nem kerülhető meg a kormánykoalícióra nézve kínos kérdések feltétele sem. Maradhat-e következmények nélkül, ha valaki erénnyé próbálja nemesíteni a kormányprogrammá emelt többéves semmittevést és a píárpraktikum jegyében zajló mellébeszélést? Meg lehet-e úszni, hogy új fejezet nyíljon a kormány politikájában az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése, a megalázó önkormányzati vereség, és a nem politikai céllal gerjesztett ágazati elégedetlenséghullám után? Lehet-e ilyen prés alatt kormányozni érdemi változtatás nélkül? A jelenlegi össztűz alatt megmaradhat-e a koalíció és személy szerint Gyurcsány Ferenc reformpotenciálja? Ezek valódi, komplex, nehéz kérdések. Válaszolni kell rájuk, megoldást kell keresni. Politikait, amely alkotmányos - alkotmányosat, amely politikai is.

Néhány, ezekhez képest másodrangú kérdéssel is érdemes foglalkoznia a koalíciónak és holdudvarának középtávon. Például, hogy nem túl nyakatekert logikára utal-e, ha egy hitelességi válságba került szocialista kormányfő esetének sűrűjében a balközép értelmiség egy része az ellenzéki vezér bukásának elkerülhetetlenségéről szóló esszékkel szórakoztatgatja magát és a kemény magot. (Orbán kétszer veszített parlamenti választást, és maradt. Miért épp akkor távozna, amikor végre győzött is valamiben?) Vagy hogy stílusos-e szó nélkül hagyni, ha egyesek a budapesti eredményt a liberalizmus nyilvánvaló diadalaként próbálják láttatni, azok után, hogy a koalíciós főpolgármester "megalázó győzelmet szenvedett". (Avagy: örülnünk kell-e annak, hogy Demszky végül maradt?)

Bármennyire is árnyaljuk a képet, az alapdilemmát azért pontosan kell látni. Az egyik oldalon egy jellegében és hatásaiban is példátlan politikai krízis áll, mint megoldandó kihívás, a másikon pedig Magyarország politikai stabilitása, az alkotmányos berendezkedés alapkarakterének megőrzése. Két megoldás létezik: Gyurcsány Ferenc marad, vagy megy. Az egyik a felelősség levonása alól mentesít, s így eszkalálódó hitelességi válsághoz vezethet, a másik az alkotmányos rend elmúlt napokban tapasztalt fellazítási kísérleteinek sikeréhez teremtene precedenst. Hiszen, ha a kormányfő önszántából nem távozik, és a mögötte álló frakciók is bizalmat szavaznak, a legitim, kényszerítő erejű megoldások sora véget ér. Mindkét kimenetel legalább annyi problémát generál, mint amennyit megold. Két rossz megoldás szempontjai feszülnek egymásnak, és két elszánt politikai aktor.

Kérdés, hogy van-e bátorságunk kimondani: attól még, hogy egy ideális világban a morál és a jog harmonizál egymással, van, amikor választani kell közöttük. Egy jogállamban e döntés egyszerűbb, mint amilyennek első látásra látszik. Mert a mostanihoz hasonló határhelyzetekben éppen az előre rögzített alkotmányos határok jelentik, kell, hogy jelentsék a biztos fogódzót. A sors iróniája, hogy erről éppen Orbán Viktor példátlanul arrogáns ultimátuma győzte meg végérvényesen a parlamenti többséget.