– Az utóbbi napokban még a Fideszhez közel álló személyiségek is felvetették, legyen ön a miniszterelnök. Mit szól ehhez az ötlethez?

– Rendkívül megtisztelõ, hogy nemcsak közéleti méltóságok, hanem magánszemélyek százai is kifejezik meggyõzõdésüket, hogy engem találnak alkalmasnak az ország vezetésére, az újbóli válságkezelésre. Ez valószínûleg elismerése annak a szakmai következetességnek és gyakorlatban is bebizonyított sikernek, amit elsõsorban a tíz évvel ezelõtti stabilizáció fémjelez. Mutatja azt is, hogy a reformokkal kapcsolatos gondolataim eléggé közismertek és elfogadottak, hiszen tizenkét éve lényegében ugyanazt a széles körû nemzetközi tapasztalatokon alapuló, kimunkált álláspontot képviselem. Ennek köszönhetõen az emberek tisztelete, sõt szeretete árad felém nap mint nap az utcán, a buszon és a metróban.

– Feszült belpolitikai helyzet közepette beszélgetünk. Az embernek az az érzése, fordulóponton vagyunk. Elsüllyedhetünk a globális versenyben, de még van esélyünk a megkapaszkodásra és a felzárkózásra.

– Folyamatosan a felzárkózásról beszélünk, de mint többször kifejtettem, a magyar gazdaság növekedése a leglassúbb az unióhoz csatlakozott nyolc volt szocialista ország közül. A növekedés irama már azelõtt lefékezõdött, hogy a júliusban meghirdetett stabilizációs intézkedések kifejtettek volna rövid lejáratú recessziós hatást. A magyar gazdaság növekedése elmarad a világgazdaság egészének növekedése mögött, részesedése a világgazdaságból zsugorodik. Ezt nem lehet konvergenciának nevezni. Sokkal gyorsabb gazdasági növekedésre volna szükség, de csak fenntartható módon. Visszajutunk a kiindulóponthoz: stabilizáció nélkül nincs felemelkedés, nincs konvergencia, nincs fölzárkózás. De látni kell, hogy a stabilizáció nem indítható el komoly államháztartási reformok nélkül. A költségvetés túlköltekezése intézményes okokból olyan mértékû és olyan mechanizmusokon alapul, hogy azok változtatása nélkül remény sincs a túlköltekezés tartós csökkentésére. Hogy érthetõbb legyen: a GDP több mint tíz százalékára rúgó költségvetési hiány fele a két társadalombiztosítási kassza deficitjébõl származik. Vagyis a társadalombiztosítás rendbetétele nélkül nem lehet az államháztartás egészét stabilizálni. A központi költségvetésben pedig kevés olyan kiadás van, amely nagymértékben csökkenthetõ volna.

– Nincsen gyógymód diagnózis nélkül. Miért lassult le a magyar gazdaság növekedési üteme?

– Fõleg azért, mert romlott a versenyképesség. A termelékenység növekedését meghaladó mértékben emelkedtek a bérek. Sokan azt gondolták, hogy a közszféra béreit áttételes hatások nélkül fel lehet zárkóztatni. A munkaerõpiac azonban egységes, a magasabb bérek azonnal átgyûrûztek a magángazdaságba. Ha ilyen mértékben elveszítjük azt a versenyelõnyünket – amely korábban a termelékenység jóval magasabb szintû növekedésébõl adódott –, akkor az itteni beruházási kilátások már nem olyan kecsegtetõek. A beruházások visszaesése pedig a felzárkózás ütemét is mérsékli. A közalkalmazottak bére ráadásul úgy nõtt, hogy közben az állami szektorban túlfoglalkoztatás alakult ki. Ez is rontotta a versenyképességet, s tovább duzzasztotta a közkiadásokat. Ezt az állam képtelen az adóbevételek növekedésébõl fedezni, így a hiány finanszírozására a külföld megtakarításait is igénybe kell venni.

– Sok egyéb intézkedés is növelte a hiányt. Például az állami lakásfinanszírozás, a 13. havi nyugdíj, az áfacsökkentés. Ezek áttételesen rontották a folyó fizetési mérleg egyenlegét is. Elképzelhetõ, hogy a döntéshozók nem voltak tisztában a makrogazdasági összefüggésekkel?

– Teljes lelki nyugalommal kimondhatjuk, hogy a hozzá nem értés nagymértékû felelõtlenséggel párosult az elmúlt hat évben, akármilyen színû kormány gazdaságpolitikájáról volt szó. Az a tény, hogy egy kicsi, nyitott gazdaságban az exportvezérelt és beruházások által fûtött növekedésrõl áttértünk a fogyasztásra, importra, költségvetési túlköltekezésre támaszkodó gazdaságpolitikára, a közgazdasági tankönyvek szerint csak válsághoz, a növekedés megtorpanáshoz vezethet.

– Az utóbbi hat évben mindkét párt gazdaságpolitikusai hivatkoztak külföldi példákra – az írekre többek között –, hangoztatták az oktatás, a fejlett technológiákra épülõ ágazatok és általában a külföldi mûködõ tõke fontosságát. A gazdaságpolitikát pedig tévútra terelték, miközben mintha tudták volna, mit kellene tenniük?

– Propagandaszinten. Külföldi példákkal mindig könnyû elõhozakodni, mert a magyar közvélemény és a politikai osztály nem ismeri a sikertörténetek áldozati elemeit, azokat a kemény intézkedéseket, amelyek eredményeképpen például Írországban, Finnországban, Portugáliában fordult a kocka, és egy túlköltekezõ gazdaságpolitika helyett fenntartható növekedést megalapozó gazdaságpolitika alakult ki.

– A Bokros-csomag is lehetne példa, hiszen viszonylag rövid idõ alatt visszaterelte a gazdaságot a fenntartható növekedési pályára.

– Egy tanulsága biztosan van a tíz-tizenegy évvel ezelõtti történéseknek: ha a stabilizációs lépések valóban hiteles és meggyõzõ érveléssel párosulnak, akkor ezt a társadalom – nem szívesen, nem örömmel, de tüntetések, sztrájkok, megrázkódtatások nélkül – elfogadja. Nem mindegy, hogy ki kéri ezeket az áldozatokat, van-e személyes hitele, és meg tudja-e mondani hitelesen, hogy mit hoz a jövõ. Mostanában sokat beszélünk arról, hogy ki menynyit hazudott tizenhat éven át. Szeretném csöndesen megjegyezni, hogy a hazugság hat éve kezdõdött, az utóbbi tizenhat esztendõt nem kellene ezzel összemosni. Az elsõ demokratikusan megválasztott miniszterelnök nem hazudott. Én a magam részérõl bizonyosan sohasem hazudtam. A fontos azonban az, hogy nemcsak a hazugságot kell kerülni, hanem azt is világosan meg kell mondani, hogy mit hoz a jövõ.

– A stabilizáció végrehajtása mintha a kormányfõ személyétõl függne, s ebben megerõsítést kap külföldi befektetõktõl, miközben az ellenzék azt állítja, hogy létezik fájdalommentes út, lassú kiigazítás is.

– Azt hiszem, egyik félnek sincs igaza. A stabilizációt és az ehhez szükséges intézményes reformokat a piacok bárkitõl elfogadnák, aki képes ezt a maga személyes szakmai, erkölcsi és politikai hitelével alátámasztani. Másik oldalon nyilvánvaló, hogy a reformoknak és a stabilizációnak nincs alternatívája. Ha errõl a politikáról – akárcsak a retorika szintjén is – letérnénk, ez olyan negatív jelzés lenne a nemzetközi piacok számára, hogy adott esetben azonnal pánik törne ki, és menekítenék a tõkét az országból. A mai gazdasági válság gyorsan csõdbe torkollhatna. Nem szabad a tûzzel játszani. Higgadtan végig kellene gondolni, mi a jó az országnak, nem pedig a politikai osztály egyik vagy másik oldalának. Már sokkal súlyosabb a baj, mint egy hónappal ezelõtt, nincs idõ arra, hogy hónapokig kormányválsággal foglalkozzunk.

– A kabinet benyújtotta a konvergenciaprogramot, az Európai Bizottság elfogadta. Lehet-e módosítani, netán visszavonni?

– Nincs szükség arra, hogy visszavonjuk. Arra viszont szükség van, hogy végre tartalommal megtöltsük. A program nem tartalmazza részleteiben, egymással összehangoltan azokat a konkrét intézkedéseket, amelyek végrehajtása esetén megvalósítható az a kívánatos növekedési pálya, amelyet a program felvázol. Az Európai Bizottság is felhívta e hiányosságra a figyelmet. Szerencsésebb lett volna, ha a konvergenciaprogram konkrét cselekvési programot tartalmaz, határidõkkel, meggyõzési lépésekkel, mert akkor ennek hatásai már tükrözõdhettek volna a jövõ évi költségvetésben. Ennek híján a büdzsé kizárólag megszorító lépések sorozatával csökkentheti a hiányt, nem pedig tartósan, komoly reformlépések eredményeképpen. Az eddigi elõrejelzések szerint bármely reform csak jövõ szeptemberben indulhat, aminek a jövõ évi költségvetésre alig van hatása.

– Létezik-e valamiféle nemzetközi szabály arra nézve, hogy ilyen mértékû hiányt milyen ütemben, s hogyan kell csökkenteni?

– Nincs. Elvileg minél gyorsabban, annál jobb. De a nemzetközi tanulságok közül a legfontosabb talán az, hogy ha van egy elemeiben összecsiszolt és a társadalom számára érthetõ, áttekinthetõ program, akkor abban elkezdenek hinni a piacok, s ez egyfajta pozitív, önbeteljesítõ próféciaként is mûködhet. Megerõsödhet a nemzeti valuta, a jegybank csökkentheti a kamatokat, s ez önmagában is enyhíti az államadósság szolgálatának terhét, így apad a deficit, anélkül, hogy bármilyen más kiadást lefaragtunk volna. A bizalmi tõke újjáépülése már az intézkedések életbelépése elõtt alátámaszthatja a programot, és csökkentheti a társadalmi áldozatokat.

"Azt hiszem, egyik félnek sincs igaza"