(Kivéve Budapesten, ahol a zavargások nélkül esetleg befut a főpolgármester kihívója.) Az ellenzék úgy nyerte meg a választást, ahogy 15 százalékos vezetéssel lehet. Ez a győzelem nem történelmi, nem elsöprő, nem váratlan. Az őszödi beszédnek gyakorlatilag semmilyen jelentősége nem volt a választások kimenetele szempontjából. A beszéd abban segítette a Fideszt, hogy a konvergenciaprogrammal és a reformokkal szembeni ellenállást morális köntösbe csomagolja, ami mégiscsak fennköltebb, mint állandóan azt hajtogatni, hogy több pénzt mindenkinek és hatalmat Orbán Viktornak. A nagy össznépi felháborodás tételét alaposan kikezdi, hogy a nép szinte kizárólag a jobboldali gyűlésekről régóta ismert professzorok, politikusok, szimpatizánsok képében jelenik meg a mérsékeltektől a szélsőségesekig. Ezek az emberek 2002 óta szünet nélkül fel vannak háborodva. Ha az derült volna ki, hogy a miniszterelnök a lekváros palacsintát fokhagymával eszi, akkor is kormányváltást sürgetnének. Ők lennének a hivatkozási alap?

A rendkívül aktív köztársasági elnök zavarbaejtően egyoldalú állásfoglalása szerint részben igen. A miniszterelnök beszédének és tetteinek morális megítéléséről folyó, teljesen indokolt vitába az elnök azzal a figyelemre méltó megfigyeléssel szólt bele, hogy "az országszerte kialakuló békés tüntetések számomra az emberek egészséges erkölcsi érzékét bizonyították". Ezek a tüntetések egészséges fideszes tüntetések voltak, sok esetben egészséges árpádsávos zászlók alatt. Nem spontán tüntetők, akik kétségbeesésükben az utcára mentek. A Szabadság téren a 3 ezer "békés" tüntető tapsolt a kétszáz békétlennek. A mesterséges kettéválasztás a Fidesz propagandája és néhány radikális baloldali tévedése. Amit látunk, nem elemi erejű, általános morális válság, hanem a hatalmi harc folytatása, más eszközökkel. Amikor az elnök kétnaponta a miniszterelnök eltávolítására szólít fel, e harc főszereplőjévé válik.

Vannak olyanok, akik nem eleve kormányellenesek, nem a trágár szavak miatt hüledeznek (a boltban mögöttem: "ilyen alpárian nem beszélhet egy miniszterelnök, bassza meg"), és eljutottak az értelmi fejlődés ama szakaszába, amikor már képesek egy szöveget nem szó szerint értelmezni (pl. azt, hogy négy évig nem csináltunk semmit), viszont politikai szimpátiáktól függetlenül erkölcsi vagy pragmatikus érveléssel bírnák a miniszterelnököt távozásra. Erkölcsi érveléssel: függetlenül minden következménytől (kormányválság, pénzpiacok reagálása, további eszkaláció) és körülménytől (az ellenzék is hazudott), pusztán azért, mert maga a tett erkölcsileg nem helyeselhető. Pragmatikus érveléssel: ilyen helyzetben nem lehet hatékonyan kormányozni.

Rendkívül elkeserítő, mennyien vannak, akiknek az erkölcsi megrendüléséhez az kell, hogy valamit közvetlenül tapasztaljanak. Ha a miniszterelnök maga mondja, hogy kreatívan számoltak, akkor megíródnak a lemondató cikkek. Ha nem ő mondja, hanem másfél éven keresztül szinte mindenki, akkor nyugodt lelkiismerettel lehet a kormánypártokra szavazni. Hiszen az volt a két forduló közötti időszak egyetlen érdemi témája, hogy eltitkolták az adatokat! A pénzügyminiszter elfogadhatatlan módon kijelentette, hogy nem mondja meg, mennyi a hiány, és kész. Cinikus lenne azzal érvelni, hogy a nép ennek tudatában szavazott még inkább a kormánypártokra a második fordulóban. De azt állítani nem lehet, hogy mindezt az őszödi beszéd leplezte le. Amikor a választások után a pénzügyminiszter bejelentette a tényleges számokat, senki nem írt a kormányfő távozását követelő cikkeket. Aki eddig nem érvelt a miniszterelnök újraválasztása ellen a hiány és a lelepleződött trükkök miatt, legkésőbb akkor, amikor a pénzügyminiszter megtagadta az adatközlést, miért éppen akkor teszi ezt pusztán erkölcsi érvekkel, amikor egy beszéd miatt kénytelen szembenézni azzal, amit eddig is tudott. Ez nem kevésbé álszent, mint néhány vulgáris kifejezés miatt sopánkodni.

Ha valami válságban van, az nem az ország (morálisan), hanem a parlamentarizmus. Megdöbbentő, mennyien tapsolnak a parlamenti rendszer lényegét elutasító javaslatoknak. Ezeket komolynak tűnő emberek karolják fel érdemi ellenvetés nélkül. Utoljára a 90-es években volt a szakértői kormányzás ötlete annyira divatos, mint most. A pártok és az ideológiák iránti ellenszenv láthatóan semmit sem gyengült. Márpedig a parlament nem működik pártok nélkül, a pártok pedig világnézetek köré szerveződnek. A kormányok ebből következőleg világnézetileg nem semlegesek. Nincs pártok feletti és ideológiamentes kormány, szakértői kormány nem létezik abban az értelemben, ahogy ezt a kifejezést most használják. Mit mondana egy szakértői kormány a kettős állampolgárságról? A szekularizációról? A szociális támogatások elosztásáról? Ezekre nincs "szakértői" válasz. A közgazdasági kérdések sem kivételek. Leírható két adórendszer, amelyek között nem lehet szakmai alapon különbséget tenni, csak értékek szerint. Társadalompolitikai, végső soron erkölcsi kérdés, hogy egy kormány a szabadság és az igazságosság elveit miképpen érvényesíti.

A pragmatikus érvekkel operálók másik felvetése: jelentse be a kormányfő, hogy csak egy évig marad hivatalában, amíg be nem indítja a reformokat. Mi történne? Egy nyugdíjazását bejelentő osztályvezető már azt sem tudja elérni, hogy a váza az egyik szobából a másikba kerüljön. Hogyan vinné előre a reformokat, hogyan fogadtatná el az elmúlt évtized legszigorúbb költségvetését egy béna kacsa? Melyik ambiciózus utódjelölt állna ki a népszerűtlen döntések mellett, ha már másnaptól a megválasztásán dolgozik?

Aki nem semleges, de "szakértő", azaz párton kívüli kormányfőben gondolkozik, mit javasol arra az esetre, ha a kormánypárti frakciók nemet mondanak valamelyik fontos javaslatára? Persze ott a lehetőség az MSZP-n belüli kormányfőcserére. De melyik vezető politikus indulhat tiszta lappal, ha a kritérium a makulátlan őszinteség a költségvetési ügyekben? Akik a radikális morális érvelést alkalmazzák, egyiküket sem fogadhatják el.

Az őszödi beszéd éppen hogy meglévő erkölcsi súlyából sokat levont, hogy nem nyilvánosan hangzott el. Akár az augusztusban teljesen értelmetlenül igénybe vett televíziós főműsoridőt is felhasználhatta volna a miniszterelnök arra, hogy szembenézzen a hazugságokkal, megkövesse az embereket, és meghirdesse az új politikát. Az tényleg bátor tett lett volna. Nem lett volna tőle népszerűbb, az önkormányzati választásokat a kormánypártok úgy is elvesztették volna, de akkor a megtisztulás folyamatát, hogy úgy mondjuk, döccenő nélkül indította el. Az erkölcsi aggályok, nem a beszéd, hanem az elmúlt évek politikája miatt, jogosak. De a morális á-ra morális b-t is kell mondani. Ha valaki nemcsak ítél, hanem cselekvést is javasol, akkor a felelősséget magára vállalva vizsgálnia kell, hogy az életszerű következmények morálisan nem rosszabbak-e. Ez adja a dilemma súlyát. Semmiképpen sem támogatható egy olyan megoldás, amely erkölcsileg tarthatatlanabb állapotot idéz elő, mint amit orvosolni akart. Ha a reformok elmaradnak, vagy utcai hőzöngéssel és ultimátummal le lehet váltani egy legitim kormányt, ilyen helyzet áll elő. A kormányfőt mostantól nem igazolja más, csak a reformok.

Tehát: miért is mondjon le Gyurcsány. Mert csúnyán beszélt? Nevetséges. Mert hagyta elszabadulni a hiányt? Mindenki tudta. Mert nem számolt be róla őszintén? Ezt is tudta mindenki. Mert a fideszes szavazók ezt akarják? Hát, akarják. Mert az államfő szerint morális válságot okozott, és megengedhetetlen eszközöket használt a győzelem érdekében? Másik párt számítógépébe betörni, négyszer akkorát hazudni még megengedhetetlenebb, az elnök akkor mégis hallgatott. Mert elvesztette az önkormányzati választást? Erre számítottunk. Mert belekezdett a megszorításokba és a reformokba? Akkor mondjon le, ha nem ezt akarja tenni. Mert nem kért bocsánatot? Kérjen, az jó lenne. Mert Orbán ultimátumokat ad, mint egy háborúban? Soha.

Üzenet a kormánypárti képviselőknek: nyugalom, hidegvér. A tét nem Gyurcsány, hanem Orbán sorsa.

A szerző az SZDSZ országos tanácsának tagja