A reáljövedelmek legalább kétszer olyan gyorsan emelkedtek, mint ahogy bővült a gazdaság. Külső adósság fedezte az életszínvonal emelkedését, s a hitelezők megálljt parancsolnak. Azonnal. Kiugróan nagy hiány keletkezett ugyanis a költségvetésben, ami már fékezi a gazdaság egyébként jó teljesítményét. A növekedés még meghaladja ugyan az uniós átlagot, de már elmarad a régióé mögött. Ebből a körből ki kell törni.

Másrészt politikai ördögi körbe került az ország, mert Gyurcsány Ferenc miniszterelnök az elkerülhetetlen kiigazítás egyetlen lehetséges letéteményesének pozíciójába manőverezte magát. Ebben megerősítik őt a külföldi befektetők is, akik kezdetben bírálták a megszorító csomagot a sok bevételnövelés és a kevés kiadáscsökkentés miatt, ám a belső feszültség fokozódását észlelve elismerték, ez a program alkalmas a hiány nagymértékű lefaragására, majd a reformok megindítására, méghozzá az elkötelezett Gyurcsány Ferenccel az élen. Közben Orbán Viktor az ellenzék vezéreként immár hónapok óta a kormányfő távozását követeli, kampánya kezdettől fogva sajátságos módon a csupán bő két hete kiszivárgott őszödi beszéd tartalmára épült. Alternatívaként fájdalommentes, időben elnyúló - s így az államadósságot nyilván halmozó -, s még adócsökkentést is tartalmazó gazdasági programot ígér, belerúg a neki ellentmondó uniós pénzügyi biztosba, követeli a Gyurcsány-csomag, s így az unió által elfogadott konvergenciaprogram visszavonását, majd ehhez a mostani parlamenti erőviszonyok közepette felállíthatatlan szakértői kormányt vizionál. (Szakértőként bárki lejáratódna, ha beugrana egy ilyen homályosan megírt bábszerepbe.) Ultimátumot intéz a koalícióhoz, nagygyűlést hirdet. Eszkalálja az általa is gerjesztett válságot. Álláspontjában megingathatatlan. Ebből a körből is ki kell törni.

A kitörésnek két pontja látszik most. Az egyik, sajnos, a lecsúszás felé nyit utat. Jelenleg erre is van esély. Ha nincs politikai alku, akkor a növekvő bizonytalanság nyomán pénzügyi válság bontakozik ki. Ez nagyon sokba kerülne az ország minden állampolgárának, sokkal többe, mint bármely, mégoly szigorú megszorítás is.

A másik kitörési pont a belátásé, amely a megkapaszkodás, a fölemelkedés felé nyit. Például a nemzeti fejlesztés tervről - ne feledjük, januártól hét éven át összesen nyolcezermilliárd forint érkezhet az uniótól fejlesztésekre - megállapodva a parlamenti pártok bizonyíthatnák, hogy értik az országok között folyó öldöklő gazdasági verseny logikáját, tudják, a tőke máshol is könnyedén talál fejlesztési terepet, hogy Magyarország új riválisokra lel az unióba belépő Romániában és Bulgáriában. Vagyis nincs vesztegetni való idő és energia kicsinyes politikai játszmákra.

A megszorításnak sem a piac, sem az EU szerint nincs alternatívája. Ez a program nem népszerű, s nem is számíthat széles körű támogatásra. Ám igazi értelme a csomag keresztülhajszolásának csak akkor van, ha megindulnak a reformok, s a közpénzügyek átalakítása révén fenntarthatóvá válik a mainál jóval kisebb deficit. Ehhez már meg lehet próbálni társadalmi támogatást szerezni, s érdemes a sikeres uniós tagok példáját követni, amely országok egyébként maguk is keresztülmentek válságokon, eladósodáson, osztogatáson, de kellő bölcsességgel úrrá lettek a problémákon és az önromboló politikai széthúzáson.