Bizalmatlanság Lord Northtól a Galaktikus Köztársaságig

Mint annyi minden a jog világában, a bizalmatlansági indítvány, s az ebből sarjadó bizalmi szavazás is brit találmány. 1781-ben, az amerikai függetlenségi háború végjátszmájában a Lord Cornwallis tábornok vezette brit csapatok súlyos vereséget szenvedtek az egyesült amerikai-francia hadaktól. Bár a hírek akkor lassan jártak, 1782-ben a londoni parlamentben arról szavaztak, hogy "nem tudnak tovább bizalmat helyezni a jelenlegi miniszterekbe". Ezt követően a miniszterelnök, Lord North benyújtotta lemondását III. György királynak. Körülbelül a XIX. század közepére szilárdult meg az a rendszer, hogy sikeres bizalmatlansági szavazásnak a kormány távozását kell jelentenie. Londoni tudósítónk jelentése szerint egyébként Nagy-Britanniában utoljára John Major kért bizalmi szavazást maga ellen, egy nappal azután, hogy 1993 júliusában alulmaradt a maastrichti egyezmény szociális fejezetével kapcsolatos vitában. Bár 40 fős többséggel nyert, tekintélyét soha nem nyerte vissza.

A brit szisztémától eltérően a német kancellárt nem kötelezi lemondásra, ha kudarcot vall egy bizalmi szavazás nyomán, hanem a szövetségi elnöktől kell kérnie új választások kiírását, melyet ő vagy megtesz, vagy nem. Berlini tudósítónk szerint a bizalmi szavazás lehetőségével csaknem minden német kancellár élt, legtöbbjük saját hatalma megerősítése érdekében. Willy Brandt (SPD) például 1972-ben kezdeményezett bizalmi szavazást maga ellen, miután egy konstruktív bizalmatlansági indítványt éppen túlélt. A három évvel korábban megválasztott SPD-FDP koalíció parlamenti többsége 1972-re elenyészett, és az ellenzéki CDU/CSU többségbe került. Rainer Barzel, a CDU elnöke elérkezettnek látta az időt az indítvány beterjesztésére: ha sikerrel jár, ő lett volna a következő kancellár. Az indítvány meglepetésre két szavazaton megbukott. Ma már tudjuk, hogy egy CDU-képviselőt az NDK-s Stasi megvesztegetett. Mivel kormányképes többsége így egyik oldalnak sem volt, Brandt bizalmi szavazást kezdeményezett maga ellen, amit a miniszterek tartózkodása miatt elveszített, és így megnyílt az út az előre hozott választások előtt.

Utóda, Helmut Schmidt saját pártja ellen vetette be a bizalmi szavazást: 1982-ben a szociáldemokraták körében népszerűtlen, az atomfegyverek európai állomásoztatását kérő NATO-határozat megszavazásával kötötte össze saját politikai jövőjét. A párt áldását adta mindkettőre, de egyre több volt a kritika a kancellárral szemben. A koalíció és Schmidt bukását végül a CDU-elnök, Helmut Kohl konstruktív bizalmatlansági indítványa okozta 1982 októberében: ezt megelőzően az FDP visszahívta a minisztereit a kormányból.

Az indítvánnyal Kohlt választották kancellárrá, aki decemberben bizalmi szavazást kezdeményezett maga ellen, amit szándékosan elveszített. Így az államfő kénytelen volt feloszlatni a parlamentet és kiírni az új választásokat 1983 márciusára, amit aztán a konzervatív pártok meg is nyertek. De kétszer élt a bizalmi szavazás lehetőségével Gerhard Schröder is: először 2001 novemberében kérte a parlament támogatását az afganisztáni csapatküldéshez, amit nagy vita után a zöldek egy része is megszavazott (nehogy ezen bukjon el a kormánytöbbség). 2005-ben viszont egy bizalmi szavazás szándékos elvesztésével nyitotta meg az utat az előre hozott választások előtt.

Jellemző, hogy a bizalmatlansági indítvány intézménye a fikció világát is meghódította. A Star Wars filmek utóbb készült első epizódjában a Galaktikus Köztársaság utolsó demokratikus kancellárja ezen az úton bukott meg. Finis Valorum ellen a Demokratikus Szenátusban Padmé Amidala kezdeményezett bizalmatlansági szavazást. Az ezután hatalomra került Palpatine szenátor lett a birodalom császára.

Kohl és Schmidt az 1982. október 1-jei kormánybuktatás után
Kohl és Schmidt az 1982. október 1-jei kormánybuktatás után
Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.