Az idei kettős verseny már erősen idézte a régi Magyarország úri huncutságait (legfeljebb az úri modor megy át egyre inkább alpáriba). S a szerencse forgandóságát bizonyítva vált fél év alatt a tavaszi futam győztese őszre vesztessé. Volt már ilyen nálunk, s nem is lenne ebben semmi rendkívüli, ha nem keltene az elkeseredett vetélkedés egyre nagyobb nyugtalanságot. Mert a nemzet sorsa mégsem azon fordul meg, hogy ki lesz pl. a terézvárosi polgármester 2006 őszén. Úgy látszik, igazi vesztenivalójuk a pártoknak, s nem a polgároknak van egy-egy választáson, ezért a nagy csinnadratta.

Az idei ősz váratlan ajándékkal örvendeztette meg a revánsra elszántan készülődő parlamenti ellenzéket. Kipattant az őszödi beszéd, s így lehetővé vált minden politikus vágyálma: koncentrált támadás indulhatott a legyőzni kívánt kormánypárt vezére ellen. Fokozta e támadás hatékonyságát az a tény, hogy a fővárosi kampányban Gyurcsány és Demszky sokat mutatkozott együtt, így a Gyurcsány-ellenes indulatokat könnyen lehetett (a Combino-botrányból éppen hogy kimászó) Demszky ellen is fordítani. Sikerült személyessé tenni a negatív kampányt, s így a politika elvontabb kérdései iránt közömbös rétegeket is aktivizálni lehetett. Bűnbakot találni: ez a politikai propaganda sikerének legfontosabb záloga.

Nos, a bűnbak meglett, s elkeseredett emberek százezrei tehetik saját személyes bajaik felelősévé a célszemélyt. A probléma az, hogy ezúttal a jelen mellett a jövő is borúsra színeződött. Így egyszerűen nem lehet választást nyerni.

Mit tehet a vesztes ilyenkor? Ha civilizált, akkor sportszerűen elismeri vereségét, s gratulál a győztesnek. Eddigi tapasztalataink alapján ezt bízvást elvárhatjuk a baloldaltól. S ott van a kérdés: hogyan tovább? Gyurcsányról tudjuk, hogy gyakorló hosszútávfutó, s ezért bírja a gyűrődést. Kérdés, hogy egyéni tűrőképessége elég lehet-e politikai pozíciói megőrzéséhez. Mint gyakorlott üzletembernek tudnia kell, hogy a siker egyik legfontosabb feltétele a csapatépítés. Mintha ezt hanyagolta volna el kormányzati munkája mellett. Néha kifejezetten magányosnak hat pártja élén. Tudjuk, hogy modernizálni szeretné a magyar baloldalt, amire ez ugyancsak ráférne. Villámgyors (ellenfeleit ezért hiszterizáló) hatalomra kerülése e szempontból kontraproduktív volt: a napi tűzoltó munka nem teszi lehetővé a nyugodt építkezést.

S ott van még a baloldalt leginkább kínzó kérdés: a társadalmi kapcsolatok gyengesége. Orbán itt (is) egy lépéssel a szocialisták előtt járt: a polgári körök beindításával - azok minden bizarr akciója mellett - élő kapcsolatot teremtett pártja és a jobboldal társadalmi bázisa között. S ami egy pártvezér számára mindig fontos: a tömegkapcsolatokra támaszkodva oldhatta függését saját pártembereitől.

A baloldal pártja - telivér konzervatív pártként viselkedve - túlságosan bízott a "csendes többségben". A tévészékház ostromának képeit látva számítani is lehetett a rendpárti reflexek felélénkülésére, melyek mindig az aktuális kormányt erősítik (l. a párizsi 1968 példáját, ahol a májusi "kis forradalom" után De Gaulle pártja elsöprő győzelmet aratott a nemzetgyűlési választásokon). Nálunk ez még Budapesten sem jött be, ahol az ostrom színterét adó V. kerületben is hullámzó, szoros küzdelem zajlott a jobb- és baloldal között a választáson.

Túlzás nélkül állíthatjuk ezért, hogy a baloldal számára létkérdés a társadalmi kapcsolatok építése. A politika fontosabb annál, hogy csak politikusokra bízzuk - forgathatjuk el a churchilli mondást. Élő társadalmi kapcsolatrendszer nélkül az egész baloldal olyan helyzetbe kerülhet, mint miniszterelnöke: míg magányosan rója a köröket, könnyen megelőzhetik. Figyeljük a klasszis kenyai hosszútávfutókat: mindig legalább hármas bolyban futva segítik egymást győzelemre.

A szerző történész

- Fõnök, látogatói érkeztek: az õszödi beszédének a megyei közgyûléseket érintõ megjegyzésére szeretnének reflektálni