Sólyom László e feladatot úgy kívánja megoldani, hogy a nemzet pedellusaként neveli, fegyelmezi a választókat és az Országgyűlést. Érzése szerint kötelessége megosztani a polgárokkal, hogy személy szerint Ő miként értelmezi a miniszterelnök beszédét s annak utóéletét, a parlamenti képviselőket pedig - mint meganynyi feledékeny tanulót - figyelmezteti arra, hogy akár le is válthatják a miniszterelnököt, ha már ő nem teheti, pedig oly nagyon szeretné. Ezt érezzük ki morális hevületéből. Se a hevület, se a szerep nem egyeztethető össze az elnök (alkotmányban foglalt) munkaköri leírásával.

Ráadásul Sólyomnak igen rosszul áll az erkölcsi fölindulás, hiszen mégiscsak nagy vakondozások közepette, a titkos szavazatokat nyilvánossá téve, alpári hercehurcában választották meg mostani funkciójába.

Az elnök szereptévesztése abban áll, hogy azt gondolja, olyan szózatot kell intéznie a népéhez, amelyben igen szubjektív véleményét fejti ki. Holott ezzel szükségképpen megsérti azt a kívánalmat, hogy valamiféle egységet fejezzen ki a megszólalásaival. Nem békít, nem csitít, hanem megoszt és fokozza a hisztériát.

Sajnálkozik a "magyar társadalom tragikus megosztottságán", de szavaival erősíti azt; igaz, tragikussá még így sem válnak a nézetkülönbségek. Az viszont tragikomikus, hogy pár ezer utcai tüntetőt, zömükben jobbszéli utcalegényeket - akarva nem akarva - felértékel és megerősít a Magyar Köztársaság elnöke azzal, hogy kijelenti: "a bizalom megrendülése országszerte tüntetésekben fejeződött ki". (Arról nem beszélve, hogy sajátos látásmód az, amely az árpádsávos zászlókról az egészséges erkölcsi érzékre következtet.)

Az ország természetesen elbírja, ha eztán a köztársasági elnök ügyesen megválasztott időpontokban megpróbálja a polgárok fülébe juttatni vélekedését a morálról. Ám minden ilyen megszólalás csak eltávolíthatja a köztársasági elnököt eredeti funkciója sikeres gyakorlásától, hiszen rengeteg embert fog lelkesíteni és legalább ugyanannyit taszítani állításainak sora, így lassacskán igazodási ponttá válhat, de aligha erkölcsi értelemben.

Mindennek a felismerésétől persze a daccal kevert hiúság megóvhatja a köztársasági elnököt.

De megteheti azt is, hogy elfogadja, az ő esetében: kevesebb több volna.

És megérti saját tételét: Ha mindent úgy folytat, mint eddig, nem lesz meg a minimális egyetértés sem - a személye körül.

Ha pedig a fentiektől teljesen elvonatkoztatva csupán azt vizsgáljuk, ami beszéde veleje (tudniillik, hogy az Országgyűlés többségének menesztenie kéne Gyurcsányt), akkor azt látjuk, hogy a köztársasági elnök azt tartaná helyesnek, amit még számos választó és természetesen a Fidesznek a mélységből szépen visszakapaszkodó elnöke.

Ebből azonban nem következhet az, hogy meg kell másítani a tavaszi választások végeredményét, az országgyűlési képviselőkről voksoló szavazók akaratát.

Gyurcsány Ferencnek maradnia kell, és edzenie mentális állóképességét.

Ha most a miniszterelnököt megbuktatná pártja két tucat - az aktuális kudarctól megkeseredett - embere, azzal visszamenőleg igazolódna az a másfél évtizedes politikai gyakorlat, mi szerint az országgyűlési választások után nem szabad semmilyen érdemleges változást kezdeményeznie a kormánynak, mert az veszélyezteti a helyhatósági választások eredményét; s ha már addig se csináltak semmit, akkor nagyobb valószínűséggel nem fognak azután se.

Ha most a miniszterelnök távozna, az megerősítené azt a hazug közpolitikai teret, amely ellen maga is lázadt elhíresült beszédében, s amelyet tőle függetlenül oly régóta kárhoztat a politika iránt nyitott értelmiség jelentékeny része.

A koalíciónak a végeredménnyel kell törődnie, a végeredményt - a munkájukról szóló ítéletet - pedig 2010-ben fogják kihirdetni. Addigra a magyar liberálisok s a magyar szocialisták - ha most nem tesznek ijedtségükben felelőtlen engedményeket, ha folytatják a reformokat - megerősödhetnek, mégpedig pontosan a most rendkívül népszerűtlen intézkedéseik következtében.

A szerző újságíró