Pamflet ezüstszínben
A lezárást, a kibeszélést, a tapasztalatokból való okulást szolgálja az önkormányzati forrásból létrehozott új kulturális központ - nyilatkozta számos helyen Lázár János, a város fideszes polgármestere, amikor a csaknem 700 millió forintos költséggel megvalósult építmény céljáról kérdezték. Építmény - mondjuk kicsit bizonytalanul, mert a helyiek által preferált múzeum szó nem jön a szánkra. A múzeum a történeti tárgyak gyűjtő-, megőrző- és bemutatóhelye ugyanis; a hódmezővásárhelyi Emlékpont viszont egy karakteres képzőművészeti alkotás, egyben politikai kiáltvány.
Bár a Terror Háza ismeretében a megoldások már nem tűnnek annyira eredetinek, F. Kovács Attila ezúttal is merész épülettervet tett le az asztalra. Fogott egy házat, amelyben összesűrűsödik az elmúlt hatvan év történelme - a parasztpolgár lakóházát államosították, aztán hivatal volt, majd iskola -, aztán belegyúrta mindazt, amit ebből a hatvan évből közhellyé érlelt a kollektív emlékezet. A homlokzat Leninje, a házból csaknem kilógó, több emelet magas szovjet katona és a hatalmas munkásőrfigurák mind azt sugallják, hogy ez volt, és csak ez volt a szocialista Magyarország (itteni szóhasználatban: "a kommunizmus") történelme.
Az Emlékpont, akárcsak a Terror Háza, rendkívül kevés eredeti tárgyat tud felmutatni. Ami van, az is főként papír - irat és fénykép -, valamint a képernyőkön pergő interjú. Marad tehát a látvány meggyőző ereje, és ezzel igen hatásosan él is az intézmény. Az első teremben álldogáló körmös traktor, a Rákosit mutató nejlonfüggöny, a negyvenes évek végén rendszeresített hivatali zománctáblákra kasírozott fényképek, akárcsak a díszletszerű térelemek elérik a céljukat. Különösen, hogy a látogató nagy valószínűséggel belefut az óránkénti tárlatvezetésbe, így készséges fiatalok magyarázzák, mit nézzen, miről mit gondoljon. Szavaik nyomán hamar kirajzolódik Hódmezővásárhely '45 utáni történelme: a parasztság kirablása és megkínzatása, az egyház elnyomása, a személyes szabadság korlátozása, az egypártrendszer ideológiai együgyűsége és a hetvenes-nyolcvanas évek nevetséges iparfejlesztési erőlködései.
Habár az egyes termekben adatgazdag történelmi összefoglalókat vehet magához a látogató, ezek elolvasására helyben nincs idő. A tárlatvezető szövege viszont óhatatlanul az "üzenetre" koncentrál. Így lehet, hogy Hódmezővásárhely háború előtti és utáni térképe előtt arra például felhívják a látogató figyelmét, hogy a kommunizmusban volt Sztálin meg Lenin utca, arról viszont nem esik szó, hogy a legelső térképszelvényen történetesen Horthy István-telepet is találhatunk. És persze így válik az elnyomás borzongató szimbólumává a Hódiköt egyik kötőgépe - a tér közepére komponált monstrumon a fonal is vérvörös -, így kerül a szocreál mázolmányok közé nem túl jó, de kubista festmény, így emelkedik jelképpé az Alföldi porcelán, az alumíniumlábos és a Puli kisautó.
A kultúrát látta a város kitörési pontjának a polgármester, amikor rábeszélte a képviselő-testületet erre a beruházásra. S valóban, intézményt teremtett, mellé kellemes kávézót, tanácstermeket, és lett jó néhány új munkahely is. Mindez rendben is van így, hiszen a népesség nagyobb része ma még őriz saját emlékeket az Emlékpont által bemutatott időszakból. Saját tapasztalata alapján tudja eldönteni, valóban összemosható-e a Rákosi- és a Kádár-éra, a szocialista mezőgazdaságban valóban nem történt-e említésre méltó dolog a kulákosítás után, és valóban nem állt-e másból az élet, mint tribünről való integetésből és úttörő-seregszemlékből. Mondom, most még semmi baj. De tíz-húsz év múlva, amikor a mögöttes tudás már elenyészik, Hódmezővásárhely ott fog állni egy csiricsáré szimbólummal, egy unásig ismert kulisszával, és akkor majd kiderül: nagyon nagy szükség lenne egy rendes múzeumra. Emlékpont, Hódmezővásárhely
