A néhai koronázóváros évszázadokon át híres volt toleranciájáról: német, magyar, szlovák és zsidó polgárok békés együttéléséről. Ez a szellemiség tragikus évtizedek után ismét megerősödni látszott az elmúlt nyolc esztendőben. Nemrég a tisztuló légkört ismét telefröcskölte Ján Slota, több hasonszőrű szlovák nacionalista, majd néhány magyar szélsőséges is.

Elsősorban ezért van különös jelentősége annak, hogy az idestova négy éve elhunyt Július Satinskynak, az egyik legutolsó, legalább három nyelven beszélő pozsonyi polgárnak kerékpáros szobra alatt szlovákul, magyarul és németül olvasható az egyik legendás mondata: A mi utcánkban szabadság van. Egyik utolsó könyvében - amely a Duna utcai fiúk címmel jelent meg, és sajnos magyarul máig nem olvasható - történelmi kulcsot ad ennek a mondatnak az értelmezéséhez. Ez az utca talán az egyetlen Pozsonyban, amelynek a nevét sosem változtatták meg. Szlovák nemzetiségű, kávéház-tulajdonos édesapja és magyar édesanyja arra nevelte, hogy magyarul köszönjön, ha meglátja Bözsi nénit, a szomszédasszonyt, majd váltson németre, ha bekopogott Herr Guderna, a cukrász, a postásnak meg szlovákul feleljenek, mert ő ezen a nyelven beszél a legjobban.

Július Satinskyt a szlovákok elsősorban bámulatosan sokoldalú művészként tartják számon. - Szatirikus könyveket, meséket, ifjúsági könyveket, s életének utolsó éveiben visszaemlékezéseket írt. Leginkább arra törekedett, hogy partnerével, Milan Lasicával a cseh, a lengyel zsebszínházak és a budapesti Mikroszkóp mintájára megteremtse a szlovák politikai kabarét, a szellemes közéleti humort. Magát bohócnak tartotta, mert olyan korban élt, amikor csak így harsoghatta, hogy meztelen a király.

Sokan a pressburger polgárt is tisztelik benne, aki mindennél többre tartotta a személyes függetlenségét és a szólásszabadságot. Magatartására jellemző a következő történet: "Nemrég a Magas-Tátrából autóval jöttem haza éjjel. A fiatal sofőr első kérdése az volt: mit szól ezekhez a disznó magyarokhoz. Abban a pillanatban nemes magyarrá változtam, és azt feleltem: uram, én magyar vagyok. Pozsonyig csendben volt. Egyszer Budapesten a nagykövetségről taxival mentem a szállodába. A sofőr magyarul érdeklődött, honnan vagyok. Magyarul mondtam, hogy Pozsonyból. Mindjárt rákezdte: mit szól azokhoz a buta tótokhoz. Azt mondtam neki: uram, én szlovák ember vagyok, ilyen pimasz pesti taxisnak nem csinálok üzletet, és kiszálltam."