S csak utána Kányádi, Lászlóffy, Székely János. Ki vágyna ennél nagyobb elismerésre?

És nem csak a novellák, drámai művek, regények kapcsán. Pedig az Engedjétek hozzám jönni a szavakat, vagy az Egy lócsiszár virágvasárnapja, netán az Anyám könnyű álmot ígér is elég lenne már az üdvösséghez. De ő kevesebb és több is volt ennél. Akkor állt ki a román parlamentben a magyar kisebbség anyanyelvi oktatása és szabad nyelvhasználata mellett, amikor mukkanni sem volt tanácsos. Az elismerés is gyorsan jött: Ceausescu irgalmat nem, vagy alig ismerő diktatúrája egyre-másra tiltotta be a műveit. Sőt, azt sem nézte jó szemmel, ha azok Magyarországon találtak értő, a sorok között is megértően olvasó közönségre, dacos szimpátiára. Emlékezzünk csak a nyolcvanas évek második felében bemutatott Advent a Hargitán, vagy az Álomkommandó botrányoktól sem mentes, de mindig hangos sikerrel járó bemutatóira. Ő pedig igyekezett írni a legmostohább körülmények között is. Ma már szinte elképzelhetetlen szorítások közepette próbált érthető, világos mondatokkal szembeszállni a hatalommal. Ki tehetett volna ennél többet?

A hatalom nem is kímélte: lehallgatták, életveszélyesen megfenyegették, igyekeztek őt és családját minél jobban ellehetetleníteni. Hiszen szálka volt sokak szemében, és érdekes módon az maradt a rendszerváltás zajos fordulata után is. Ki ne szorított volna érte a vásárhelyi pogrom vérgőzös pillanatai után? Milyen világ az, ahol írók vakulhatnak meg, ahol írástudókat teper le a tömeg?

Pedig már ebben a szép, új világban is érték ilyen-olyan erejű támadások: kellemetlen emlékiratok kerültek napvilágra, megkérdőjelezték írói rangját, erkölcsi tartását. Sütő András marad, aki mindig is volt: egy író, aki féltő gondossággal terelgeti maga előtt a szavakat. Az az övé, amit sosem akart önző módon birtokolni. Hiszen azt óvta, őrizte, amiről pontosan tudta, sosem lehet csak az övé: a nyelvet, az író könynyű, enyhet adó álmát. Ami csak egy igazán nehéz nap után jöhet a szemünkre. És neki sok nehéz napja volt.

Utolsó éveiben már alig hallatta a szavát. Nem szólt, ha sértegették, mosolygott, ha hangosan dicsérték. Várta, ami elkerülhetetlen. Azt, ami csak ideig-óráig végez egy íróval, hiszen minden más marad. A szavakat nem győzi le semmiféle ideológia, a szavak előtt még a halál is meghátrál. Kicsit frivolan: ez az a banánhéj, amelyen elcsúszik, ami miatt soha nem képes bevégezni feladatát. Az írók halála átmeneti, csupán egy stáció, s talán nem is a legfontosabb. Az örökség terhét már mi, olvasók cipeljük tovább: mi próbálunk a sorok között, immár a sorokban olvasni. Megérteni egy világot, amelyben a mondatok mindig mást és mást jelentettek. A túlélés lenyomatait böngészszük. És hálát adunk a szerencsénknek, hogy még ilyenkor is volt valaki, aki saját félelmének is ellenállt, hogy magához édesgesse a szavakat. Hogy legyen miről beszéljünk. Majd hallgassunk, ha a tisztesség úgy kívánja.

Az igazi csend ugyanis csak az olvasó népek sajátja. Csak ők ismernek kegyelmet.