Az elemzések szerint az amerikaiak elsőre nagyobbakat ütnek, de a rövidre vágott gyepen a befejező gurítások rendre a finom kezű európaiaknak sikerülnek jobban. Az amerikaiak másik baja a csapatszellem hiánya: remek versenyzőik vannak, de individualisták, miközben a britek, írek, spanyolok és svédek egymásért is képesek hajtani. Az USA utoljára 1999-ben nyert, Bill Clinton idejében. A 2001-es kupát a szeptember 11-i terrortámadás miatt kellett elhalasztani, s az Egyesült Államok 2002 óta rendre veszít. Ám ebből még nem következik semmi, ez csak golf.

A jövőre vonatkozó fontos dolgokat, mint oly sokszor, már megint a Foreign Affairsből lehet megtudni. A világ talán legtekintélyesebb külpolitikai folyóiratának szeptember-októberi számában a washingtoni Brookings Intézet vezető kutatója, Ivo Daadler és a George Washington Egyetemen tanító James Goldgeier a globális NATO-ról ír. Arról, hogy manapság, amikor Rijádban született, Kandahárban kiképzett, Hamburgban konspiráló terroristák New Yorkban gyilkolnak, a nyugati világ katonai-biztonságpolitikai szervezete se ragaszkodhat már alapszabálya két sarkalatos pontjához. Az egyiken, amely a szervezet működési térségét szabta Észak-Amerikára, Európára és a Ráktérítőtől északra lévő óceánra, már túl is léptek. Az év végére 15 ezer NATO-katona lesz Afganisztánban, a szervezet kiképzői másfél ezer tisztet készítettek fel feladataira Irakban, NATO-helikopterek és repülőgépek szállítják Darfurba az Afrikai Egység-szervezet rendfenntartóit, Indonéziában a cunami, Pakisztánban a földrengés nyomán volt szükség segítségnyújtásra. (A New Orleanst elárasztó Katrina hurrikán nyomán még az Egyesült Államoknak is jól jött a NATO logisztikai képessége.) Vagyis az Észak-atlanti Szerződés Szervezete már nemcsak az észak-atlanti térségben tevékenykedik.

A másik, korábban megkérdőjelezhetetlen dogma sem feltétlenül lesz örök életű. A NATO-nak az alapszabály szerint csak európai és észak-amerikai országok lehetnek a tagjai. A tizenkét alapítóhoz még az ötvenes években csatlakozott Görögország, Törökország (jóllehet nagyobbik része nem Európában van) és Nyugat-Németország, 1982-ben Spanyolországot vették fel. Az 1999-es első, majd a 2004-es második keleti bővítési kör azonban olyan jól sikerült, hogy az amerikai elemzők a 26 meglévő tag mellé máris újabb bevonható államok után néztek. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy Irakban kiderült, a nyugati világ nem tart fegyverben elég katonát - vagy legalábbis nem elég alakulat van úgy kiképezve és felszerelve, hogy egy ennyire forró terepen be lehessen vetni.

A szerzők szerint a NATO-tagokkal azonos értékeket valló Ausztrália, Brazília, Japán, India (!), Új-Zéland vagy Dél-Korea jelentős mértékben hozzá tudna járulni a szervezet akcióképességéhez - mint ahogy közülük többen már eddig is jelentős feladatokat vállaltak Irakban és Afganisztánban. Apró - de a Foreing Affairs cikke értelmében áthidalható - probléma, hogy a NATO-tagok az egyik tagállamot érő külső agresszióra kötelesek úgy reagálni, mintha őket támadták volna meg. Nem biztos, hogy Magyarország vagy Litvánia hajlandó így tekinteni egy indiai-pakisztáni határvillongásra vagy egy észak-koreai provokációra. Amerikának persze mindegy - a szóba jöhető országokkal már úgyis kölcsönös segítségnyújtási egyezménye van.

Felmerül még, hogy ha a legfejlettebb államok globális katonai szervezetbe tömörülnek, mi értelme marad az ENSZ-nek. Ha a helyi konfliktusokban az USA - a balkáni mintára - a Biztonsági Tanács felhatalmazása helyett a NATO kérésére is alkalmazhat katonai erőt, az talán nem merőben új, de lényegesen megváltozott viszonyokat teremt. A világ a mostani de facto megosztottság mellett de jure is kettéválna: gazdagokra és szegényekre, erősekre és gyengékre, "klubtagokra" és a felvételre méltatlanokra. Nyilván bejutna a komplett OECD-tagság, vagyis a legfejlettebb országok, ellenben hosszabb távon is kívül rekedne Oroszország meg Kína. (Utóbbi kettő a kalapja mellé tűzhetné az állandó BT-tagsággal járó vétójogát.) Tetszetős megoldás, még ha a mostani washingtoni kormányzatnak esélye sincs rá, hogy keresztülvigye.

Nem mintha Európa nem lenne vele tisztában, hogy rövid és középtávon nincs más forgatókönyv, mint a létező legszorosabb szövetség az Egyesült Államokkal. Ha és amíg az európai országok nem hajlandók annyit áldozni a védelemre, hogy meg tudjanak állni a saját lábukon (például a Pentagon segítség nélkül is el tudjanak juttatni egy-két, sőt több hadosztályt a világ bármelyik pontjára), rá lesznek utalva Amerikára. A viszonynak persze nemcsak katonai vetületei vannak: Németország - legalábbis a félig kormányon lévő jobboldal több vezető politikusa - arra készül, hogy januártól kezdődő EU-elnöksége alatt újra kezdje az észak-atlanti szabad kereskedelemről hét éve abbamaradt tárgyalásokat. Akkor a mezőgazdasági támogatások miatti vita vitte zsákutcába a folyamatot, most ezt eleve kivennék a témák közül. Megoszlanak a vélemények arról, hogy egy ilyen tárgyalás automatikusan a világkereskedelemről szóló, és jelenleg zátonyra futva veszteglő dohai folyamat végét jelentené-e. Arról is, hogy van-e hat olyan erős ökör, amellyel a franciákat be lehet vonszolni egy ilyen megbeszélésre. De a lehetőség felvetésének puszta ténye is jelzi, hogy Európa Amerika oldalán képzeli el a jövőjét.

Ez még akkor is így van, ha a jelenlegi amerikai politika támogatottsága a hagyományosan a leglojálisabb németek, olaszok, lengyelek és törökök körében is erősen megcsappant. Egy tizenhárom országra kiterjedő friss felmérés szerint csak a válaszolók nyolc százaléka ért egyet George W. Bush világfelfogásával. Leginkább a lengyelek és a románok (40 és 42 százalék). A transzatlanti trendekről készült felmérésből mi most kimaradtunk, de nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy a magyar közvélemény ebben a kérdésben közelebb van az európai átlaghoz, mint a lengyel vagy román véleményhez.

Amerika nemcsak az iraki háború miatt került távolabb Európától, bár kétségkívül ez volt az utóbbi évek legnagyobb hatású eseménye. Ez azonban csak a tünet, nem az ok. Soros György legújabb, A gyarlóság kora (The Age of Fallability) című könyvében azt írja, hogy az Egyesült Államok az egész terrorizmus elleni háborút elrontotta, fellépésével pont a kívánttal ellentétes hatást váltott ki, ami az amerikai hatalom gyors hanyatlásához vezet. Soros a tizenkét éve elhunyt osztrák-brit filozófus, Karl Popper hatására kezdett foglalkozni a nyílt társadalmak tévedéseivel, amelyek a beépített korrekciós rendszereknek köszönhetően sosem végzetesek, sőt, szükség van rájuk a fejlődéshez. A befektető a piacok működésére is alkalmazza a gyarlóság elméletét, és bár belőlük él, nem hiszi, hogy azok mindig "hibátlanok" lennének. Azt már két évvel ezelőtti, Az amerikai felsőbbrendűség buborékja című könyvében megírta, hogy szerinte a tőzsdei buborékokhoz hasonlóan a neokonzervatívok által túl nagyra fújt amerikai szerepvállalás is össze fog omlani. Most tovább megy, úgy véli, hogy - bár a programnak pont az a lényege, hogy megerősítse Amerika vezető szerepét egy stabil világban - mára éppen az amerikai politika lett a világ stabilitása, az igazságos és fenntartható berendezkedés előtt tornyosuló fő akadály.

Amerikai gondolkodók körében mostanság divat a Bush-féle külpolitika és a keresztény fundamentalizmus kapcsolatának elemzése. Az utóbbi jelentős befolyást szerzett az amerikai jobboldalon, ami a Fehér Ház egész mentalitásán érződik. A "jó" és a "gonosz" harcaként beállított konfliktus - amely ráadásul éppen Krisztus tágabban értelmezett szülőhelyén, a Közel-Keleten játszódik - sokak vágya szerint egy új világrend eljövetelének előszele. Ebben az új világban mindenki, legyen muzulmán, buddhista vagy egyenesen ateista, egy csapásra rájön, hogy a kereszténység az egyedül üdvözítő hit, és mellesleg az amerikai demokrácia a legtökéletesebb, az egyedül követésre érdemes minta. Soros szerint a mostani amerikai külpolitika nem a világgal való ésszerű párbeszéden, hanem a hiten alapszik.

Az Egyesült Államok azonban Soros szerint sem reménytelen eset. Elnökök jönnek, háttéremberek mennek, a lényeg a demokratikus intézményrendszer és a nyílt társadalom. Bár a totalitárius rendszerekből fiatal korában egy életre szóló leckét kapott milliárdos lesújtó véleménnyel van a Fehér Ház manipulatív propagandagépezetéről, egy szóval sem vonja kétségbe, hogy Amerika képes a korrekcióra. Nem így a Bush-kormányzat, amelyből még jó két év van hátra. Az elnök és szűk köre hisz abban, amit tesz, nem kételkedik, nem vívódik (legalábbis a nyilvánosság előtt sosem kelt ilyen benyomást), nem ismer be hibát, így nincs is mit kijavítania. A gyarlóság korában is tévedhetetlennek képzeli, illetve annak láttatja magát. Ebből persze az is következik, hogy egyes neokonzervatívok szerint nem baj, ha Irán bombázását senki más nem támogatja, nem baj, ha a szakértők azt jósolják, hogy nem éri el a célt, sőt hosszú távon kockáztatja az amerikai (és a világgazdasági) érdekeket. Az se ingatja meg őket, hogy a közel-keleti olajkitermelés kiesésével a Kreml kezébe kerülne a világ olajcsapja. Soros szerint mindez oda vezethet, hogy zárt, tekintélyelvű országok diktálhatnak, s a neokonzervatívok által 1997-ben meghirdetett "Amerika évszázada" esetleg csak egy évtizedig tart majd. Apokaliptikus látomásaiban nem nehéz felfedezni a sejtjeiben hordott legendás magyar peszszimizmust.

Amerika másként gondolkodik. Ha Bush reménytelenül népszerűtlen, akkor a fehér házi stratégák előhúzzák tarsolyukból a makulátlan reputációjú First Ladyt. A külügyminisztérium az ő nevével reklámozza a nemzetközi közvélemény visszahódítására hivatott, hétfőn bejelentett "globális kulturális kezdeményezést", amelynek keretében rengeteg pénzért az amerikai filmet, irodalmat, képző-, és előadó-művészetet próbálják majd bemutatni, illetve a művészetet, a kulturális szférát kívánják a nemzetközi párbeszéd terepévé tenni.

Rossz terméket azonban jó reklámmal sem lehet eladni. Ezt, ha mondjuk autóról lenne szó, bármelyik marketingszakember azonnal megmondaná a főnökének. Az Egyesült Államok elnökének nyilván nehezebb a szemébe nézni, de Amerika nem attól kerül tartósan közelebb Európához, hogy felmutatja kétségkívüli kulturális értékeit, hanem attól, ha újra egyformán kezdünk gondolkodni a világról. Európában megvan a készség, ám úgy tűnik, ki kell várni 2008-at.