Amíg a férjem élt, mindenhová autón vitt, ha véletlenül nem ért rá, akkor a kifutófiú, a Pista gyerek ült a volán mögé, azt se tudtam, mi az a vonat. Negyvenéves volt az uram, valami alattomos kór vitte el. Bejártuk a fél világot, híres klinikákat, természetgyógyászokat, csodadoktorokat, hamar elment a megtakarított pénzünk. Pedig jól keresett, bár nem voltam vele teljesen tisztában, hogy mi is a munkája valójában. Távol is tartott az ügyeitől, pedig segíthettem volna, könyvelői végzettségem volt. De én se erőltettem. Állandóan telefonált és autósokat fogadott. Kivette az árvaházból ezt a Pista fiút, azt mondta: a rokona, ha nem is vér szerinti. Amolyan mindenese lett. A fiaim nem szenvedhették. Többet tudott az uramról, mint én. Egyébként a férjem is intézeti gyerek volt.

Itt maradtam három kiskorúval. A Pista fiú a temetés másnapján elutazott valahová. De sikerült jó állásba jutnom egy pénzintézetnél, ahol jól ismerték a férjemet. Kiderült, hogy vállalkozói körökben igen közkedvelt. Aztán, hogy nemigen tudtam mit mondani a dolgairól, ez az érdeklődés is elmúlt. Annyit nem tudtam keresni, amennyi kellett. Eladtuk a házat, nyaralót, lakótelepi lakásba költöztünk. Mindhárom fiam tovább tanult. Azt hittem, ha végeznek, könnyebb lesz. Állás nélküli pályakezdők lettek, én meg nyugdíjas. Elapadtak a tartalékaink. A pénz nélküliségben hamar támad perpatvar. A végén már csak akkor jöttek felém a fiaim, ha egy kis dugipénzre volt kilátásuk. Nem mondhattam, hogy nekem a vasárnapi ebédek is sokba vannak, hiszen egy idő után a párjukat is magukkal hozták. De már nem volt mit eladni, a személyi kölcsön sem jelentett megoldást. Akkor botlottam a metrón egy volt osztálytársamba. Éppen mentem megnézni a pesti unokám. Kiderült, hogy egykori diáktársammal egy cipőben járunk, csak ő már megtalálta a megoldást. Kiderült, hogy közvetve dolgozott a férjemnek is. Nem akarta elhinni, hogy én semmit nem tudok. Szerinte a mostani főnök is örülne, ha társulnék.

Elmesélte, hogy van négy kofája négy városban, akik piaci napon jelentős felárral kiárusítják, amit ő Pestről hoz a nagyáruházakból dömpingáron egy hátizsákban meg egy gördülő bőröndben. Mostanában a parfüm a legjobb áru. Ajánlotta nekem is, én persze vonakodtam, de azért felírtam a telefonszámát. A következő ünnepen egyedül maradtam, először megfogadtam, hogy nem hívom fel a fiaimat, de nem sokáig bírtam. Kiderült, hogy szerintük ők kínlódnak, én meg ülök az apjuk pénzén. Nem tudom, honnan vették. Az élettársaik beszélhették tele a fejüket. Megmondtam, hogy nincs semmi apai rész már, föléltük. Szó szót követett, jól összevesztünk.

Egy hónap után telefonáltam volt osztálytársamnak, aki még egy nagyobb kölcsönnel és a kapcsolataival is kisegített. Belevágtam a piacozásba. Nálunk olcsóbb szállító nem volt, se benzinköltség, se adó, nyugdíjaskedvezménnyel utaztunk. Fél év múlva ötvenezret tudtam adni az első unokámnak. Ismét járni kezdtek hozzám a gyermekeim. Az egyiknek a nyaralóba, a másiknak az egyetemi tandíjba, a harmadiknak az autóvásárlásba tudtam besegíteni.

Aztán megismétlődött minden. A pénz elfogyott, én ráadásul nagyon megfáztam a vonaton, leestem a lábamról. Meg se látogattak. Megint előkerült az apjuk után megmaradt készpénz sorsa, bizonygathattam a magamét, nem hittek nekem. Azt sem hitték, hogy komoly reumám van, mert akkor most miért batyuzok megint? Hát az unokákért. Nem engedhetem meg magamnak, hogy úgy emlékezzenek majd rám: nem kaptak soha semmit tőlem. Nem panaszkodom, amíg van erőm, nincs baj. A főorvos urat úgy ajánlották, a férjemet is ismerte. Megaranyoznám a kezét.

Nem magát szólították? Már csak ketten vagyunk. Egy urat kell megvárnom, aki hazavisz, mert én nehezen mozgok. Ő irányítja a fél országot behálózó kofás vállalkozást. De itt is van, ni. Gyere, gyere, Pistám! Mi van veled, egész éjszaka vártalak. A mobilod is ki volt kapcsolva. Már attól tartottam, nem is jössz értem. Pedig nekem nincs más a világon, csak te. Gyere, ülj le, mindjárt én következem. Miért veszed el a kezed? Akkor jó voltam, amikor a hálózathoz tőke kellett. Hogy hol van az már? Ezt te kérded, aki újabban a bevételeket is elszeded az utolsó fillérig, és egyre kevesebbet jössz? Amikor odakerültél hozzánk, megszólítani se mertél. Legalább annyit adj, hogy egy új utazótáskát vehessek. Csak nem ezzel viszel Horvátországba is? Utószezonban persze. Vagy nem is engem viszel, hanem a főorvos úr új asszisztensnőjét?! Láttam a szemed, amikor megpillantottad a miniszoknyáját. Egyből reumás lettél te is, hogy bejöhess a rendelőbe. Nem vagyok hülye, kisapám, ha a férjem az is volt, és rád bízta az árubeszerzést. A rendőrségi vizsgálattól meg ideg-összeroppanást kapott. ... Mégiscsak engem szólítottak? Viszlát, fiatalember, tanuljon az esetemből! Te meg ne pisszegj le, a felét sem mondtam el az életemnek.