Olvastam hát elmélyülten.

Jó negyedóra is eltelt, mikor megéreztem, hogy néznek; azt - úgy mondják - meg szokta érezni az ember. Felpillantottam, és láttam, hogy valóban, néz engem a szemben ülő asszony, néz, de nem is akárhogyan, szinte révülten, furcsa mosollyal az arcán, néz merőn. Én csak bárgyún rámosolyogtam.

- Bocsánat - mondta, és lesütötte szemét.

- Mit látott... rajtam?

- Semmit... Semmit... ne haragudjon... Csak ahogy folyton az orrát fújja...

Azt észre se vettem. Hogy folyton fújtam volna az orromat. Azt ugyanis valóban gyakorta fújom, olyan gyakorta, hogy már ügyet sem vetek rá.

- Éppen, mint a férjem.

- A férje?

- Igen. a férjem fújja így mindig az orrát. Ne haragudjon.

- Nem haragszom. Miért haragudnék. Biztosan neki is orrsövényferdülése van. Csak megműteni ne engedje. Szétverik a pofáját, és ugyanúgy folyni fog az orra. Ha nem jobban.

- Nem-nem... Pontosabban, van neki az is, de az orrát nem azért fújja, illetve valószínűleg, vagyis elsősorban nem azért, hanem allergiás inkább...

- Mire allergiás?

- Hát elég sokáig tartott, mire rájöttünk...

- Valami gaz?

- Nem, nem.

- Macskaszőr?

- Áh, dehogy.

- Tej?

- Közelebb van már... De azt nem iszik soha...

- Akkor sör.

- Honnan jött rá? - lepődött meg.

- Forgatom a szakirodalmat... De miért nem iszik akkor bort? Vagy fröccsöt?

- Mert a sört szereti. Sörös. Mindennap megiszik öt-hat üveggel. Azt mondja, az nem sok, minden rendes cseh vagy bajor ember megiszik annyit. Csak őneki az első korty után megered az orra, és aztán fújhatja estig. Egyébként ez sem a teljes igazság, mert reggel nem iszik sört, mégis, ahogy fölébred, elkezd neki folyni az orra. Telitrombitál vagy három zsebkendőt, mire, úgy-ahogy, konszolidálódik, és elkezdheti a napot. Addig csak kóvályog a lakásban, és trombitál, szörcsög, tüszköl, prüszköl, mint a ló. Ráadásul csak rongyzsebkendőt használ, a lakásban mindenfelé hevernek a mocskos rongyzsebkendők, igaz, hogy maga mossa. Meg nem kell gondolkozni rajta, mit vegyen neki az ember karácsonyra, születésnapra. Aztán délelőtt, délután, amíg benn van a munkahelyén, addig nincsen semmi baj, olyan, mint egy normális ember. De amint végez, és megissza az első sörét, úgy mondja: rajtsör, azonnal elered az orra. Leteszi a kocsit, és megy a kocsmájába. Ott már ki van neki készítve a söre, mellette egy csomag papír zsebkendő. De az csak vicc, ő azzal nem él. Ő a saját rongyzsebkendőjét veszi elő az első korty után, hogy aztán fújja, törülje, facsarja onnantól estig, amíg ki nem dől. Jószerivel nem is lehet vele beszélni, érintkezni, kommunikálni, mert folyton az orrát fújja, tulajdonképpen ő az orrával él együtt. Valami rémes az egész...

- Miért nem megy el orvoshoz? Biztos van gyógyszer erre...

- Nem hajlandó. Azt mondja, mindennek ára van, és az ő sörözésének ez az ára, ő ezzel fizet a sörözésért. Azt mondja, nem is olyan magas ár ez: neki direkte jólesik, ő szereti fújni az orrát...

- Hát akkor tulajdonképpen a maga férje egy szerencsés ember.

- Az... - mondta, és egy kicsit hallgatott. Aztán folytatta:

- Sokáig hadakoztam vele, évekig. De aztán feladtam, már régen feladtam. Fújja az orrát, csinálja azt is. Lassan rájöttem, hogy neki fújnia kell az orrát. Úgy kifúj mindent magából. Kifújja magából a sok bajt, bánatot, keserűséget, szorongást. Kifújja a magányt. Kifúj családot, kifúj engem is. Kifújja azt a rengeteg rosszat, szörnyűséget, ami benne van. Ki a gonoszságot, önzést, kegyetlen ganéságot, ami nap mint nap felgyülemlik benne. Kifújja a hűtlenséget, az árulást, a hazugságot, a piszkos kis titkokat mind kifújja lelke feneketlen, sötét, elátkozott bugyraiból...

Figyeltem, néztem, hallgattam a nőt, és közben automatikusan előhalásztam zsebemből koszos rongyzsebkendőmet, és jókora hanghatás kíséretében kifújtam orromat.

Ellágyulva nézett.

- Igen... Pontosan így... mint maga... Így fújta az orrát a férjem is.

- Fújta? - ütött fülön a múlt idő. - Hát már nem fújja? Mi lett vele?

Nézett rám. Tekintete megtört, fátyolos lett, mély, akár a kút. De szeméből könny nem gördült alá.

Elmosolyodott, úgy mondta, halkan, keményen:

- Fújja. Csak már nem nekem.