De nem bánja. Saját madridi produkciós cége minden két-három évben összetrombitál egy új opuszra valót (minimális állami, maximális magánpénzből), ami aztán vagy tetszik annyira a spanyol kollégáknak, hogy benevezik az Oscarra (mint a Beszélj hozzá!-t, melyért a legjobb forgatókönyv díját nyerte), vagy nem (mint a Rossz nevelést, amely helyett Amenebar filmjét választották). Bármit csinál Almodóvar, az első osztályú fesztiválok (Cannes, Velence, Berlin) így is, úgy is vetekednek érte.

- Sok éve járja már ezeket a köröket: tavaszi fesztiválováció, kora őszi torontói sajtódömping, és karácsonyig díszgalopp a hollywoodi glóriáért. De még egyszer sem ragadt Amerikában egy film erejéig.

- Erre van egy anekdotám. Mint minden külföldi filmest, mikor húsz évvel ezelőtt először tettem be a lábam ebbe a városba, azzal fogadtak az itteni sajtósok, hogy kivel szeretnék megismerkedni. Jane Fonda volt a szívem vágya, mint az akkori legnagyobb sztár, de nem akartam túl mohónak látszani. Billy Wilder neve viszont kicsúszott a számon. Egy perc alatt elintézték, hogy találkozzunk, és az öreg, aki akkor már túl volt a nyolcvanon, jobban meg volt hatva, mint én, hogy egy zöldfülű európai filmes még kíváncsi rá. A munkáimat ugyan nem ismerte, de szimpatikus lehettem neki, mert tanácsra méltatott. Azt mondta, fiam, ha jót akarsz magadnak, nehogy ide gyere. És főleg soha ne csinálj filmet Hollywoodban. Csak néztem rá, mint borjú az újkapura, hogy pont ő mondja? Hidd el, fiam, mondta szomorkásan, pontosan tudom, hogy miért.

- És emiatt döntötte el, hogy ennyit Hollywoodról?

- Igen. Mert akkor értettem meg a különbséget. Én zsigerből kezdtem filmezni, ezt ettem reggelire, ebédre, vacsorára. A legjobb pillanatban találkoztam Wilderrel. Harmincon túl ugyanis az ember már meg tudja fogalmazni magának, hogy mit szeretne igazán elérni az életben. Sose akartam megamozit csinálni, mert az első perctől fogva gyanús volt, hogy a sok pénznek nagy ára van, és a függetlenségem és a szabadságom mindennél fontosabb. Megkérdeztem Wildert, miért hagyta abba a rendezést. Az egyik oka, mondta bánatosan, hogy két hónapja elment az írótársam. A másik, hogy az utolsó filmem nem sikerült. A harmadik, és ez a legfontosabb, hogy elvesztettem a hangot a fiatalokkal. Hiába tiltakoztam, hogy a mai napig mekkora hatással vannak rám a filmjei, ő csak hajtogatta a magáét. Melankolikusan, bátran, viaskodva. Három közös fotónk őrzi az emlékét.

- Nem is tudtam, hogy ilyen szentimentális.

- Ez abból fakad, ahogy és akik neveltek. Csupa nő. Anyám, nagyanyám, a húgaim, meg a szomszédasszonyok, akik szinte családtagnak számítottak nálunk. Ha anyámnak dolga akadt, mindig a szomszédaszszonyra bízott, aki olyan volt nekem, mint a második anyám. Innen jön, hogy a filmjeim mindig tele vannak nőkkel. Anyámat sokszor megírtam és sokféle alakban, ő volt életem legnagyobb mozgatóereje. Hét éve halt meg, de a mai napig jelen van az életemben. Gondolok rá, magamban beszélgetek vele, pedig kicsit sem hiszek a szellemekben. Csöpp kis faluban nőttem föl La Manchában, és ha Franco nem záratja be az iskolákat, akkor se tudtam volna iskolába járni, mert nem volt rá pénzünk. Azt csináltam, ami jött, de mióta az eszemet tudom, a mozizásról álmodtam. Nagy nehezen összekuporgattam egy Szuper-8 milliméteres kamerára valót, és az volt az én iskolám meg a filmfőiskolám is. Szerintem a filmezést nemigen lehet tanítani, arra az élet és a gyakorlat a legjobb iskola. Azzal a kis kamerával vacakoltam vagy nyolc évig. Meg se fordult a fejemben, hogy híres leszek vagy hogy ebből fogok élni. De ma már az a gyanúm, hogy ha elvégeztem volna a főiskolát, akkor is ugyanígy mesélnék a kamerámmal, ahogy most.

- Meg ahogy Alfonso Cuaron, Alejandro Amenebar, Gonzalez Inarritu, Fernando Meirrelles, Walter Salles és Guillermo Del Toro, akik a nemzetközi filmművészet élén járnak. Mivel magyarázza ezt a latin szenzibilitást?

- Azzal, hogy nekünk csak az ötlet, a papír és a ceruza lebeg a szemünk előtt, mikor leülünk forgatókönyvet írni. Nincs amerikai cenzúra a korhatár-kötelezettségekkel, tehát nincs belső cenzúránk sem, hogy lecsipkedje a szárnyainkat. Sajnálom azokat a kollégákat, akik ilyen machiavellista légkörben kénytelenek dolgozni, ahol muszáj megfelelni az elvárásoknak, különben nincs beépített második rész meg harmadik rész. Meg a producer is azt húzat a pénzéért, amit akar. A felsorolt spanyol, mexikói, brazil rendezők még akkor is szabadabbak, ha sokkal nehezebben jön össze a filmjük. Némelyiküket csodálom, hogy mernek belevágni angol nyelvű filmbe, és még sikerül is nekik... Nekem nincs hozzá merszem. Mert nem tudom, mi a titka.

- Ezért nem dolgozik amerikai színészekkel sem?

- Holnapig sorolhatnám az amerikai kedvenceimet, de egyiküket sem hívnám spanyol filmbe, mert az én munkamódszerem egész más. Én úgy írok forgatókönyvet, mint más regényt. És nem is tanácsolnám egy filmesnek se, hogy kövesse a példámat. Jön egy ötlet, évekig mocorog a fejemben, leírom az első mondatot, kikerekítek tíz oldalt, aztán évekig felé se nézek. Egyszerre három-négy-öt projekten dolgozom, mindegyikkel araszolok egy kicsit, és egyszer csak beugrik az egyik, amiből könyv lesz. Az első vázlatom mindig zavaros, mert túl sok benne a sztori, le kell tisztulnia. Vagy tíz verzión átmegyek, mire kialakul a végső. Hollywoodban sose engednék meg nekem, hogy így dolgozzak.

- Mi lesz a következő filmje?

- Most három jelöltem van, egy már majdnem kész. Ez egy bosszú-film lesz, pont az ellenkezője a Volvernak. Egy párról szól... De ennél többet nem mondhatok, mert még nincs abban a stádiumban.

- A középpontban nőkkel.

- Nem, most meglepően nem, bár tény, hogy a nők világát sokkal jobban ismerem. Többet beszélnek, mint a férfiak, minden vonatkozásban sokkal spontánabbak, és sokkal gazdagabb szövetük van a drámára.

- Mondja, írás vagy filmezés közben mennyire jut az eszébe a potenciális közönség?

Ha azt látom, hogy a nézőt elkapja a svung, akkor ugyanolyan eufória lesz úrrá rajtam, mint amikor az első filmemet bemutatták. Írni, forgatni, vágni, keverni zamatos magánkaland. De a közönséggel találkozni a legnagyobb csoda. És ez minden egyes filmemmel így van. Ahogy Brigitte Bardot mondta, mikor azt kérdezték tőle, ki volt élete legnagyobb imádottja: mindig az, akibe éppen szerelmes voltam.

Hollywood, 2006. szeptember

PEDRO ALMODÓVAR

Pedro Almodóvar (1949. szeptember 25.) La Mancha tartományban született egy kis faluban, apja könyvelő és alkalmi borszállító, anyja háztartásbeli. 17 éves korában a fullasztóan vallásos légkörből Madridba menekült, de nem volt pénze, hogy beiratkozzon a főiskolára. Könyveket és bizsut árult, majd tíz évig irodakukacként dolgozott a spanyol nemzeti telefonvállalatnál. Közben képregényeket írt és rajzolt több hetilap számára, és a Los Gallardos avantgárd szinházi társulatban játszott. 1974-ben készítette első kisfilmjét egy Super-8 mm-es kamerával. A Franco utáni időszakban Almodóvar nem politikai, hanem társadalmi kórképeket festett: Pepi, Luci, Bom és a többi anyuhoz hasonló csaj c. első játékfilmjében (1980) a Szenvedélyek labirintusában (1983) a Mit tettem, hogy ezt érdemlem?-ben (1984), a Matadorban (1986) és a Vágy törvényében (1987). A nyíltan homoszexuális Almodóvar filmjeinek hősnői egytől egyig erős személyiségű nők, akiket kritikusai szerint olyan érzékenységgel ábrázolt, mint annak idején George Cukor. 1988-ban készült Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén c. filmjével megdöntötte a spanyol toplistát, nemzetközi elismerést szerzett, és bejutott az Oscar-díjra jelölt legjobb öt film közé. A kilencvenes években készült filmjei - Kika, Tűsarok, Titkom virága, Eleven hús - kevésbé sikeresek és ismertek, mint az 1999-ben készült Mindent anyámról, melyért Cannes-ban rendezői díjjal, a legjobb Európai Film Díjával, a Brit Filmakadémia díjával, az összes amerikai filmkritikusok díjával, a legjobb külföldi film Golden Globe-jával és Oscar-díjjal jutalmazták. 2002-ben rendezett Beszélj hozzá! c. filmje a legjobb forgatókönyvíró Oscar-díját nyerte. A 2004-ben készült Rossz nevelés a cannes-i filmfesztivál nyitófilmje volt, csakúgy, mint idén a Volver. Almodóvar Madridban él.