1956: béküléstől konfliktusig
Az év februárjában, a Szovjetunió Kommunista Pártja nevezetes XX. kongresszusa idején, amikor is a zárt ülésen elhangzott Hruscsovnak a sztálinizmus bűneit taglaló nevezetes beszéde, már jelentősen előrehaladt Moszkva és Belgrád viszonyának rendezése.
1955. május végén Hruscsov afféle "Canossa-járásként" utazott Joszip Broz Tito jugoszláv elnökhöz, egy szovjet pártvezetőtől merőben szokatlanul nyilvánosan bocsánatot kért a Sztálin idején Jugoszláviával szemben elkövetett súlyos hibákért, egyúttal elismerte, hogy minden népnek saját joga eldönteni, milyen úton kíván eljutni a szocializmushoz. A kibékülési folyamat mögött persze egészen eltérő szándékok húzódtak meg: a jugoszláv kommunisták addigi politikájuk, a szocializmus építése sajátos útjának, és a kétpólusú világrendszerben a blokkpolitikán kívülre helyezkedő független külpolitikájuk elismerését kívánták megerősíteni, ezzel szemben Moszkvában abban bíztak, hogy a kibéküléssel sikerül helyrehozni, amit Sztálin erőszakosságával elrontott, és Jugoszláviát becsalogathatják a szovjet táborba.
Az 1948-as szakítás után Magyarország "frontország" lett a szovjet tábor és a Jugoszlávia között kialakult konfliktusban. A Rajk-per, amelyben jelképesen az "imperializmus láncos kutyájának" titulált Tito is a vádlottak padjára került, csak a nyitánya volt a már-már háborús feszültségig fokozódó szembenállásnak. 1953-ban, Sztálin halála után, az első Nagy Imre-kormány idején a szovjet szándékoknak megfelelően a magyar fél megtette a kapcsolatok javítására az első lépéseket, de az államközi kapcsolatok normalizálása is lassan haladt, nem is beszélve a két párt közötti viszony rendezéséről. Az MDP élén álló Rákosi Mátyás, akinek vitathatatlan személyes felelőssége is volt a jugoszláv kapcsolat mélypontra süllyesztésében, igyekezett visszafogni a kibékülési folyamatot. Nagy Imre 1955-ös leváltása és a rákosista politika ismételt megerősödése csak fokozta a belgrádi vezetésben a bizalmatlanságot.
Jevgenyij Kiszeljov, a Szovjetunió budapesti nagykövete egy 1954. februári jelentésében megírta, hogy a Rajk-per jugoszlávellenes koholmányaiban Rákosinak döntő szerepe volt, de ez Moszkvában aligha kelthetett meglepetést, hiszen a per megkonstruálása mindvégig a szovjet titkosszolgálat felügyelete alatt folyt. Fejtörést inkább az okozott, hogy Tito világos tanújelét adta: amíg az MDP Rákosi vezetése alatt áll, nem hajlandó a szovjetek által szorgalmazott pártközi kibékülésre. A Nagy Imre mögött felsorakozó pártellenzék a Rákosi-féle politikát támadva fegyverként használta a Rajk-ügy felülvizsgálatának követelését. Jugoszlávia függetlensége a Szovjetuniótól, valamint az önálló szocialista út elismerésének kikényszerítése ösztönzést adott az ún. nemzeti kommunista irányzat kibontakozásához, amely a magyarországi szocialista fejlődést nem a szovjet példa szolgai másolásaként képzelte el. A Petőfi Kör rendezvényein Jugoszláviát követendő példaként emlegették. Belgrádból rokonszenvvel figyelték a Rákosi politikájával szemben kibontakozó, a jugoszláv felfogáshoz közel álló irányzat erősödését, az immár Dalibor Soldatiæ vezette követség révén fel is vették a kapcsolatot a Nagy Imre-féle ellenzéki kör tagjaival.
1956 júniusának első napjaiban, amikor Tito az előző évi Hruscsov-látogatást viszonozva Moszkvában tárgyalt, nem titkolta fenntartásait Rákosival szemben, kedvére lett volna, ha mielőbb leváltják az MDP éléről. Az ugyanebben az időben Budapestre érkező Mihail Szuszlov azonban ezzel éppen ellenkező missziót teljesített: megerősítette Rákosi megingott pozícióját, aki ezek után nem érezte sürgetőnek a változásokat a kétoldalú viszonyban. Erre következtethetett abból a levélből is, amelyet a magyar pártvezetés június közepén Hruscsovtól kapott, és amelyben a szovjet pártvezető taktikai szempontokkal magyarázta azokat az elvi engedményeket, amelyeket a szovjet-jugoszláv közös közlemény tartalmazott. Egyértelművé tette, hogy a jugoszlávokhoz fűződő viszony jellege a kivétel, a tábor országai nem számíthatnak hasonló függetlenségre, hiszen a cél éppen Jugoszlávia csatlakoztatása a szovjet táborhoz. Ennek elősegítésére szorgalmazta a pártközi viszonyok rendezését is.
Rákosi eltávolításának egyik - ha nem is egyedüli - tényezője volt a jugoszláv kapcsolat normalizálása. Július közepén Anasztasz Mikojan érkezett Budapestre, az MDP Központi Vezetősége az ő iránymutatása mellett hajtotta végre a vezetőváltást a párt élén. Igaz, a stabilitás fenntartása érdekében a keménykezű Gerő Ernőt választották első titkárrá, aki éppannyira felelős volt a korábbi politikáért, mint Rákosi. A július 18-i KV-ülésen szóba került a jugoszláv kapcsolat rendezése, a felszólaló Kádár János is érintette, aki méltányolta Tito és társai fellépését a sztálini politikával szemben, de sietett leszögezni, hogy az SZKP nem a testvérpártok egyike, hanem vezető, útmutató szerepet tölt be a kommunista mozgalomban.
Mikojan Budapestről egyenesen Jugoszláviába utazott, hogy elősegítse Gerő elfogadtatását, akit Tito bizalmatlanul fogadott. Nem is sietett válaszolni a jugoszlávokat ért sérelmek miatt meakulpázó Gerő levelére, amelyben a Kreml kívánságának megfelelően legmagasabb szintű találkozót szorgalmazott. A szovjet vezetők aggodalmait indokolta, hogy Belgrádból a magyar pártellenzéket támogató, és az egypárti diktatúrát sajátos munkás-önigazgatási rendszerrel kombináló, a nemzeti önállóságot őrző és a "blokkpolitikát" elutasító a jugoszláv út követésére buzdító megnyilvánulásokat tapasztaltak.
Szeptember végén, amikor Tito nem hivatalos látogatásra a Krímbe utazott, váratlanul Gerő Ernővel találta magát szembe. Hruscsov cselvetése átlátszó volt, de mégis sikerült: a két vezető megállapodott, hogy október közepén fogadják Belgrádban a magyar párt- és kormánydelegációt. Az SZKP vezetése úgy akarta a magyar és jugoszláv pártvezetés kibékülését tető alá hozni, hogy az ne eredményezze a nemzeti kommunista irányzat előtérbe kerülését. Nagy Imre ekkor már írásban is kifejtett álláspontját, mely szerint a szocialista országok viszonyát az ún. bandungi alapelvek, vagyis a nemzeti függetlenség, a szuverenitás, az egyenjogúság, a belügyekbe való be nem avatkozás és az önrendelkezés alapján kell újrarendezni.
Rajk László és mártírtársai ünnepélyes újratemetésének napján, 1956. október 6-án hozták nyilvánosságra a magyar delegáció jugoszláviai utazásának hírét. Rajk rehabilitálása egyet jelentett a vele együtt megvádolt jugoszláv vezetők megkövetésével, Belgrádból vissza is igazolták a gesztust. A temetés azonban csak tovább mélyítette a kommunista pártvezetés erkölcsi válságát. Gerő Andropov nagyköveten keresztül figyelmeztette Moszkvát, hogy tovább erősödik a hajlam a jugoszláv példa követésére.
Október 23-án a reggeli órákban ért haza a Gerő Ernő vezette magyar küldöttség a több mint egyhetes jugoszláviai látogatásról. Az este kirobbant fegyveres felkelés a belgrádi vezetőket is váratlanul érte. Kezdettől ambivalens módon viszonyultak a magyarországi eseményekhez. Az antisztálinista népfelkelésben mintegy önigazolásként annak bizonyítékát látták, hogy változásra van szükség a szocializmus építésében. Másfelől viszont aggódtak a kommunisták számára kezelhetetlenné váló helyzet miatt. Soldatics nagykövet jelentései a jugoszlávok iránt megmutatkozó szimpátiáról szóltak, a munkástanácsok létrejötte is a jugoszláv modellhez való közelítés jeleként tűnhetett fel. Az események mégis növekvő aggodalmat keltettek Belgrádban. A Nagy Imre-féle új vezetést a jogos népi igények kielégítésére biztatták, ugyanakkor határozottságot vártak volna el a kommunista rendszer megvédésében. Tito október 29-én nyílt levélben támogatásáról biztosította a Nagy Imre és Kádár János fémjelezte magyar vezetés törekvéseit, ám egyúttal egy antisztálinista, de egyértelműen kommunista platformban jelölte meg a kívánatos változások határát is. Néhány napon belül azonban kiderült, hogy egy lehetséges konszolidáció politikai platformja jóval túlmutat azon, amit a jugoszláv kommunisták még el tudnak fogadni. Titóék elutasították a többpártrendszer visszaállítását, tartottak a nacionalista erők felülkerekedésétől, rémülten tapasztalták a kommunistaellenes atrocitásokat. Ezért számukra hamarosan nem látszott annál kevésbé rossz megoldás, mint hogy elfogadják a második szovjet katonai beavatkozást.
November 2-án kellemes meglepetésként érte a titkos tárgyalásra Brioni szigetére érkező Hruscsovot és Malenkovot, hogy jugoszláv partnereik, Tito elnök, Alekszandar Rankovics és Edvard Kardelj nemcsak egyetértenek a tervezett invázióval, hanem még segítséget is ajánlottak Nagy Imre miniszterelnök kikapcsolásához. A Tito rezidenciáján kifundált terv azonban gyorsan dugába dőlt. Nagy Imre és társai a terveknek megfelelően elfogadták ugyan a felkínált menedékjogot, és bementek a nagykövetségre, de ezzel nemcsak ők, hanem a jugoszlávok is csapdába estek. Kihagyták a számításból, hogy a magyar miniszterelnök várakozásuktól merőben eltérő magatartást tanúsít. Nagy Imre a szovjet hadsereg támadására nem lemondással vagy félreállással, hanem nevezetes rádiósszózatával válaszolt, amelyben kinyilvánította, hogy egy idegen hatalom követ el fegyveres agressziót a törvényes kormány megdöntésére. A szovjet vezetők, akik kezdettől hajlottak arra, hogy Nagyot árulóként kezeljék, tűrhetetlennek tartották, hogy a jugoszlávok e deklaráció ismeretében adták meg a menedékjogot, majd azt követően sem tudták rávenni Nagy Imrét a lemondásra és a Kádár-kormány elismerésére.
A jugoszlávok kínosan ellentmondásos helyzetbe kerültek. Támogatták a Kádár-kormányt, elkerülhetetlen lépésnek minősítették a szovjet katonai intervenciót, ugyanakkor a menedékjoggal felelősséget vállaltak a Kádár-kormányt illegitimnek ítélő Nagy Imre-csoport sorsáért. Szerették volna megőrizni a jó viszonyt az őket egyre keményebben fenyegető és támadó Hruscsovval is, aki az "ellenforradalom főbűnösének" minősített Nagy Imre kiadatását követelte. Mindeközben tekintettel kellett lenniük nemzetközi reputációjukra és a haza közvéleményére is. Hruscsov már november 7-én azzal próbált nyomást gyakorolni a belgrádi vezetőre, hogy Nagyot jugoszláv ügynökként fogják beállítani, és a magyar eseményekért a felelősség egy részét rájuk fogják hárítani.
A kényes helyzet rendezésére meginduló diplomáciai tárgyalásoknak jugoszláv oldalról tulajdonképpen az volt a tétjük, hogy presztízsük és mozgásszabadságuk megőrzése mellett miként tudnának kikászálódni a csávából. Miután kénytelenek voltak feladni eredeti elképzelésüket, miszerint Jugoszláviába vitték volna Nagy Imrét és társait, az ennek alternatívájaként felkínált Romániába távozás lehetőségével pedig a menedékjogot kapott csoport tagjai nem kívántak élni, csak a menedékjog megszüntetése maradt megoldásként. Ehhez viszont ki kellett csikarniuk Kádárból egy garancialevelet, amely szabad hazatérést és büntetlenséget ígért a csoport tagjainak. Tudniuk kellett, hogy a bántatlansági garancia birtokában a nagykövetségről távozó Nagy Imrééket le fogják tartóztatni, de ilyen áron is meg akartak szabadulni a tarthatatlan helyzettől.
Soldatiæ nagykövet a Nagy Imre-csoport elrablását követően már másnap, november 23-án tiltakozott a Kádár-kormánynál, ezzel kezdetét vette a diplomáciai jegyzékháború, amelyet Tito és Hruscsov egyre élesebb hangú levélváltása kísért. A Pravda és a Borba lapjain a szovjet és a jugoszláv szocializmusmodellek közötti polémia indult, ez pedig Kádárt kínosan érintette, hiszen a szovjet álláspontot kellett támogatnia, miközben szerette volna Tito jóindulatát is megőrizni.
1957 elejétől nemzetközi méretű hajsza indult a nemzeti kommunizmus és a revizionizmus ellen, összekapcsolva a jugoszláv nézeteket az immár árulóvá minősített Nagy Imréével. A büntetőeljárásban azután külön hangsúlyt fektettek a jugoszláv vonatkozások feltárására. Hosszú és szövevényes úton, sok vita, kibékülési kísérlet és újbóli összeveszés után jutott el a folyamat az 1958. júniusi végkifejletig. A Nagy Imre-perben Jugoszláviát jelképesen ismét a vádlottak padjára ültették, mint az "ellenforradalmi összeesküvés" részesét.
