1. Csak a bejárattól százötven méterre tudom letenni a Focust, a boldogság kék madarát, ahogy én hívom, de most egyáltalán nem vagyok tőle boldog, mert nem szeretek vele tömött parkolóban ideges sofőrök között manőverezni. Gyalogosan közeledem a főkapu felé, amikor meglátom, hogy egy hatalmas Audi elegánsan begördül a mozgáskorlátozottak számára fönntartott helyre, s kiszáll belőle egy csaknem kétméteres, hosszú szőke hajú férfi. Mintha kevéssé lenne rokkant. Eléggé felidegesítem magamat ahhoz, hogy megszólítsam.

- Elnézést, de miért állt be a rokkantak helyére? - kérdezem tőle, magam is meglepődöm rajta, hogy milyen udvariasan.

A dalia erre megáll, megsemmisítően végigmér, majd visszakérdez:

- Ki vagy te, kis köcsög? Talán rendőr?

Már nyitnám a számat, s válaszolnék, hogy nem, nem vagyok rendőr, s különben is. Miért tegez? De nem várja meg, hogy válaszoljak, lohol befelé. Azzal nyugtatom magam, hogy tényleg rokkant lehet, bizonyos értelemben, csak még nincs róla papírja.

2. Az egri Csiky utcán haladok lefelé a Széchenyi utca irányába, ahol két zebra is van, sűrű buszjárat és nagy gyalogosforgalom. A járdán mindkét oldalon tucatnyian állnak, türelmes emberek, arra várnak, hogy a kegyelmes és méltóságos autós urak legyenek szívesek megállni és végre átengedni őket. A gyalogosokkal mindig különösen előzékeny vagyok, mert én is közéjük sorolom magamat akkor is, ha éppen autót vezetek, úgyhogy a Csikyn lassítok, erre néhányan elindulnak, én pedig megállok, s intek, hogy tessék. Tessék menni.

Erre éktelen dudálást hallok a hátam mögül.

Hátranézek, s látom, hogy egy kisteherautó áll mögöttem, a sofőr egyik kézzel a dudára tenyerel, a másik öklét meg az ablakon át rázza felém. És ordít.

- Miért álltál meg, te állat?! - üvölti egy hangrobbanás erejével.

A hangerő tényleg hatásos fegyver: bénultan lesek, mint egy béka, ha kígyó babonázza. Aztán csak kinyögöm a választ, merthogy úgy neveltek, hogy ha kérdeznek, hát válaszolni kell:

- Talán hajtottam volna közéjük?!

A sofőr persze nem hallja, mert én motyogok, ő viszont ordít.

- Miért álltál meg, te állat!? - és ordít, ordít, ordít, és egyre csak az öklét rázza, mintha valaki beléhajtott volna egyszer, nagyon régen, talán gyermekkorában, talán egyszer megalázták, semmibe vették, legázolták, és most tessék, felnőtt lett belőle, akinek a kiugrásra várnia kell, és ordítania kell, és elégtételt kell vennie azokon, akik talpon vannak és türelmesek.

3. A pesti belvárosban ballagok ráérősen, kezem a zsebben, táska a vállamon, napsütés van, béke. Egy zebrához érek, zöld a lámpa, amikor az úttestre lépek, akkor kezd el villogni éppen, de én ballagok ráérősen tovább, elvégre zöld volt a lámpa, amikor leléptem, van még időm, átérek, semmi vész. Kezem a zsebben, haladok előre, de balról zajt hallok, odanézek: egy autó közelít, jön egyenesen felém. Egy pillanat alatt fölmérem, hogy az ő sávjában jobbra kisívben neki is zöld a lámpa, de lassítania kell, mivel én is ott vagyok gyalogosként, de ha már nem leszek ott, ha továbbértem, kanyarodhat majd nyugodtan tovább. Ez egy megszokott, közönséges forgalmi helyzet, úgyhogy kezem a zsebben, ballagok ráérősen tovább.

De megszólít az autós.

Letekeri az ablakot, a fejét a nyíláson kidugja, és felüvölt:

- Ez az! Sétálgassál csak, te pöcs!

Nagyon bamba arc lehet, amit vágok.

El is borul az ég. A napsütés és a béke oda, háború van, háborús helyzet az agyban, kezünk a tölténytáskában, lövedék után kotorászik, a másik kézben ott a puska, de üres a tár, és most tölteni, ordítani, menni és győzni kell, menni, menni, menni, legyen mindhalálig zöldhullám, ne tartóztasson föl soha ember és más jelentéktelen akadály.