Más mesét mond a teológusnak és mást a természettudósnak, mást Pál apostolnak és mást Darwinnak, mást a régésznek és mást az antropológusnak. Mesél a test a katonaorvosnak a sorozóbizottság előtt (pardon, ott ma már nemigen mesél!), mesél a kriminológusnak, a boncolóorvosnak, a szexológusnak, a kozmetikusnak, a masszőrnek, a voyeurnek.

Főképpen azonban a nézőnek mesél a testpiac összes tömegkulturális csatornáján, összes látható felületén, a képre vitt testiség, a dramatizált testi élet összes lehetséges műfajában - szépségversenytől a testépítő show-ig, pornográfiától a horrorfilmig, kereskedelmireklám-kliptől a politikai spotig. Az erőről mesél és a gyöngeségről, a szépségről és a rútságról, az igazságról és a hazugságról, az egészségről és a betegségről. Body-art, body-politika, body-building.

De mesélnek a csontok, a bőrszín, a fejforma, a méretek, a haj, a tartás, a viselet. Antropológusok és néprajzkutatók a megmondhatói, akik elsőkként jegyezték le és adták közre a test meséit. A csontok meséjét, ha mást - tárgyakat, föliratokat, képeket - nem lehetett már szóra bírni, mert az enyészetéi lettek vagy eleve nem is léteztek még abban a korban. A történettudományok legrégebbi nem írott forrásai a csontok. A csont a hiányzó adatokat pótolja. Például azokat az adatokat, amelyek a XVII-XVIII. századtól a legtöbb jól szervezett (az adminisztratív állam központosító fegyelme alá terelt) európai társadalomról mind nagyobb bőségben állnak a kutatók rendelkezésére. Az informatikai forradalom óta pedig egyenesen beléjük lehet fulladni. Például a testmagasságra a XII. század kutatója csak a csontokból következtethet, a XVIII-XIX. század kutatója pedig egyszerűen megnézi a katonai nyilvántartások adatait, hiszen ettől kezdve rögzítették a sorköteles korú férfilakosság testi adatait, mindenekelőtt a magasságot és a testsúlyt, amelynek alapján a katonai szolgálatra való alkalmasságot megállapították.

A test magassága, kiterjedése, súlya, állaga megannyi értékes közlés annak, aki a testbeszédet érti. Sokáig az orvosok voltak hű meghallói a test beszédének, aztán a hagyományos antropológia, majd a kulturális antropológia is kezdte érteni és értékelni a testbeszéd jelentőségét, legújabban pedig az antropometria (az emberméréstan) adataira hagyatkozó történetírás, amely szívesebben hagyatkozik a test meséire, mint ilyen-olyan - aljas és dicsőséges - hatalmakat szolgáló krónikások történeteire, írásos feljegyzésekre, szóbeli dokumentumokra.

Az antropometrikus társadalomtörténet paradigmája szerint az egy főre jutó nemzeti össztermékben kifejezett gazdasági fejlettség szintje és a lakosság testi mutatói (mindenekelőtt a testmagasság) között szoros összefüggés van. Louis René Villermé, a francia közegészségügy megteremtője volt az első, aki az 1800-as évek elején felfigyelt az összefüggésre a jólét növekedése és a besorozottak egymást követő generációinak növekvő testmagassága között. A számítások azt mutatják, hogy a lakosság átlagos testmagassága egy országban (az átlag azt jelenti, hogy a lakosság 67-77 százaléka éri el ezt a magasságot) elsősorban az egy főre jutó nemzeti össztermék nagyságától függ. (A testmagasság növekedését a biológiai státus emelkedésével magyarázó táplálkozási koncepción kívül létezik még egy genetikai hipotézis is, amely a migráció és az urbanizáció felgyorsulásából és a népesség keveredéséből, az úgynevezett heterósziszból eredezteti a testmagasság növekedését. Eszerint a társadalmi mobilitás fokozódása következtében az addig egymással alig érintkező etnikai és területi csoportok között mind gyakoribbá váló vegyes házasságok, vagyis a genetikai keveredés a gyors növekedés oka.)

A magyar adatsorok mindenesetre igazolni látszanak a paradigmát. Az 1852-1927 közötti sorozási adatok azt mutatják, hogy évtizedenként 7,88 mm-rel nőtt a férfilakosság átlagos testmagassága. Az 1927-1943 közötti évtizedekben a növekedés üteme felgyorsult, és már 17,88 mm volt. A második világháború megrázkódtatása után, az ötvenes években, mint mindenütt Európában, Magyarországon is átmeneti stagnálás és némi visszaesés következett, majd az 1960-as évek végétől gyors, sőt ugrásszerűnek mondható növekedés.

1981-1984 között a 18 évesek testmagasságának átlaga fiúknál már 175,34 cm volt, lányoknál pedig 162,28 cm, ami azt jelenti, hogy egyik esetben
7,89 cm-rel (!), a másikban 7,28 cm-rel (!) voltak magasabbak a 60 évvel korábban mért minta átlagánál. 1998-ra (1973-hoz viszonyítva) a 18. életévüket betöltő sorkötelesek testmagassága 171,2 cm-ről 175,8 cm-re nőtt, vagyis 25 év alatt 4,6 cm-rel (!), ami példátlannak mondható. Ha az 1790-es adatokat (158,7 cm) az 1998-as adatokkal (175,8 cm) vetjük össze, a növekmény 208 év alatt 17, 7 cm. Csakhogy ez a növekedés - mint azt alapvető tanulmányukban Gyenis Gyula-Joubert Kálmán kimutatják - nem egyenletes: 1790-1870 között az éves átlagos növekedés 5,2 mm; 1870 és 1911 között 5,8 mm; 1911-1973 között 9,7 mm, míg 1973 és 1998 között az évi növekedési átlag 18 mm.

Kétszáz év metszetében tehát a testmagasság legnagyobb növekedése a Kádár-kor államszocialista modernizációjának és "koraérettnek" mondott jóléti államának égisze alatt következett be, nyilvánvalóan az egész társadalom életszínvonalának és az életminőségének ugrásszerű emelkedése hatására. A vizsgált időszak magában foglalja a rendszerváltás tíz évét is, de csak abban az értelemben, hogy nem törte meg a trendet, s nem abban, hogy meghatározta volna. Mindenesetre a magyar lakosság testmagasságának hirtelen megnövekedése nem ebből vagy abból a politikai rendszerből következett, hanem az adott politikai rendszer keretei között végbement gazdasági és társadalmi modernizációból, és csak annyiban vet jó fényt erre a rendszerre, amenynyiben forszírozta, lehetővé tette vagy legalábbis nem akadályozta meg a modernizációt.

A jóléti mutatók (mindenekelőtt az egy főre eső nemzeti össztermék dollárban számszerűsített aránya) zavarbaejtően egybevágnak a testmagassági mutatókkal: gazdasági régióról régióra haladva Nyugatról Kelet felé pár centivel csökken a lakosság testmagassága is (Nyugat-Németország: 181,8 cm, Kelet-Németország: 179,8 cm, Ausztria: 177,8 cm, Magyarország: 175,8 cm; Oroszország: 173,6 cm). A növekedés intenzitása mindenütt nagy volt, a testmagasságban egy évszázada mért különbségek azonban alig vagy egyáltalán nem csökkentek, ahogyan nem csökkentek a különbségek a GDP-adatokban sem. Például a keletnémetek átlagosan 4 cm-rel, a nyugatnémetek 6 cm-rel magasabbak ma a magyaroknál, s bár az osztrákok testmagassága 1981 és 1995 között csak 0,8 mm-rel növekedett, átlagosan még mindig 2 cm-rel magasabbak, mint mi. Hasonlóképpen alakultak az orosz adatok: 1980-ban a legmagasabbak a világon 1810 mm-rel a hollandok voltak (az amerikaiak pár milliméterrel maradtak el tőlük), ugyanakkor a 20. életévüket betöltött oroszok átlagos testmagassága 173,6 cm volt, és bár ez legalább olyan ütemű növekedést jelez, mint amit a magyar adatok mutatnak, az átlagos orosz testmagasság ma is, mint 100 évvel ezelőtt, pontosan 74 mm-rel marad el a hollandoké mögött.

A külső növekmény tehát szemmel látható és mérőrúddal mérhető: ennyi meg ennyi centi. De mekkora a belső növekedés? Növekedett-e erkölcsileg is az eltelt kétszáz évben az ember? Ez a növekedés, ha van, ha nincs, nem mérhető centiméterrel és nem is átlagolható. Csak egyvalami biztos: a külső növekedés nem jár együtt belső növekedéssel, a testmagasságé nem jár együtt erkölcsi és szellemi felmagasodással - sem az egyének, sem az emberiség, sem az egyes nemzetek szintjén. Nőtt-e például a magyar az elmúlt ötven évben? Nőtt, mint láttuk, de még mekkorát! De nőtt-e erkölcsi, szellemi, lelki értelemben is? Nőtt, de mint szintén láttuk, és éppen az utóbbi napokban-hetekben, nagyon, de nagyon keveset. Mondhatnánk: vészjóslóan keveset. Nincs ebben semmi rendkívüli, semmi sajátosan magyar. E tekintetben sem vagyunk különbek vagy alábbvalóak a többi nemzetnél.

Két - egész Európát anyagilag és erkölcsileg is romba döntő - világháború, népirtások, a nukleáris fegyver bevetése, ökológiai katasztrófák sokasága, a biológiai és vegyi fegyverek elterjedése, a szuperterrorizmus mutatják az erkölcsi növekedés - a felnövekedés! - elmaradását az anyagi növekedés tündökletes mutatóitól. Ez az elmaradás nem abszolút, de azzal fenyeget, hogy ezt az emberiséget - nem mondanám, ha nem lennék magam is ember - egyszer s mindenkorra törölje a Föld emlékezetéből, hogy tán újabb pár millió vagy millárd év múltán új faj, új értelmes lények jelenhessenek meg bolygónkon, akik testmagasság tekintetében talán nem vehetik fel velünk a versenyt, szellemileg és erkölcsileg azonban magasan fölöttünk fognak állni.