Hamlet - királyfi nélkül
A történet két dolgot illusztrál. Az egyik az, hogy a magyar gazdaság sebezhetősége: az ikerdeficit, a nemzeti valuta túlértékeltsége, a kormány és a jegybank közötti viszály, valamint az ezekből fakadó további problémák jól ismertek a pénzügyi szféra szereplői körében. A másik dolog azonban az, hogy a pénzügyi szakemberek hajlamosak csak a pénzügyi instabilitásban látni a problémát; s ami mögötte van (társadalmi és politikai feszültségek), az iránt sokszor teljességgel érzéketlenek.
Mi történt a fenti beszélgetés óta a régióban? Miközben nálunk a látens pénzügyi válság nyilvánvalóvá vált, és megkezdődött a konszolidáció, a három stabilnak vélt országon (Lengyelország, Szlovákia és Csehország) valamilyen típusú politikai deformáció lett úrrá. A balti országok nem tudták az eurózónához való csatlakozás formájában érvényesíteni lépéselőnyüket; ez csak Szlovéniának sikerült, amelyet viszont soha senki nem tekintett a reformokban élen járó országnak.
Az új cseh kormány egyik első intézkedése az volt, hogy megemelte az idei deficit-előirányzatot, és ezzel későbbre tette az euróbevezetés céldátumát. Lengyelország a lebegő zlotyval még nincs is a maastrichti térképen, az új szlovák kormány pedig csak ezután néz majd szembe a választási ígéretek és a konvergenciakritériumok egyidejű teljesítésének nehézségeivel.
Pedig a régió akarja az eurót. A többiekkel együtt Magyarország is jó példa arra, hogy a kevésbé fejlett országokban az euró népszerűbb, mint az integráció magállamaiban. A kemény valutára felnézünk, a valutareform halasztását kudarcként éljük meg. Úgy tűnik, mintha a nemzeti valutával együtt az elmaradottságtól is megszabadulhatnánk, holott éppen az jelzi a periférikus gondolkodást, hogy az egységes valuta bevezetését nem hozzuk összefüggésbe annak költségeivel; elvárjuk, hogy a politikai elit "vezesse be nekünk" az eurót, de ennek árát valaki más fizesse meg.
Nemrég egy tévévitában a munkáltatói oldalt képviselő szakember fogalmazott úgy, hogy Magyarországon ma egyfajta eurófétis lett úrrá. Hasonlítható ez ahhoz, amikor száz évvel ezelőtt az aranypénzrendszerhez ragaszkodtak sokan (akár nagy áldozatok árán is), de azt már nem tudták megmagyarázni, hogy miért. Valószínűleg kevesen tudják ma megmagyarázni - maguknak és másoknak -, mit nyer vagy mit veszít az ország azzal, ha az eurót két-három évvel hamarabb vagy később vezetjük be.
A hivatásos kommunikátorok nagy kínok közepette igyekeznek magyarítani a konvergencia kifejezést. Hallható "felzárkózási program" vagy esetleg "felzárkóztatási program". Ez a megoldás nem teljesen alaptalan, de ebben a formában mégiscsak megtévesztő. A felzárkózáson az elmúlt tizenöt-húsz évben nálunk azt értették, hogy a jövedelmek, illetőleg az életszínvonal tekintetében megközelítjük a nyugati országokat, vagy - kissé visszafogottabb elvárást támasztva - az EU-átlagot. Lehet felzárkózni az infrastruktúra fejlettségét illetően vagy az internethasználatban is. A mai dráma középpontjában álló maastrichti kritériumoknak azonban egyikhez sincs közük. Nemcsak hogy hiányoznak a reálgazdasági mutatók az eurózónához való csatlakozás kritériumrendszeréből, de - és talán ez a lényeg: - a kritériumok megközelítése (azaz a konvergencia) potenciálisan ellentétes a reálgazdaság felzárkózásával, és sok esetben ez a konfliktus a valóságban is érvényesül.
A maastrichti kritériumok nem valamiféle tudományos elemzés eredményeként születtek, hanem annak jelzésére, hogy a pénzügyileg instabilabb EU-tagországok vállalják a német monetáris politika szigorú szabályait annak érdekében, hogy a németek egyáltalán elfogadják az uniót, és feladják önálló valutájukat, a német márkát. Kiderült persze, hogy az egyesítés utáni Németország már maga sem képes a régi szabályok szerint működni, a kevésbé fejlett, illetve instabilitásra hajlamos tagországok pedig csak a támogatások és engedmények sajátos kombinációját élvezve maradhattak a rendszeren belül.
Mindezeket tekintetbe véve nem kevesen mondják: a feltörekvő (felzárkózó) országok számára a maastrichti kényszerzubbony nem megfelelő, amennyiben tényleg feltörekszenek (és fel akarnak zárkózni). Kérdés persze, hogy akkor miért sikerülhetett Szlovéniának, és miért vannak közelebb az euróhoz a baltiak, mint a visegrádiak. Szlovénia esetében több tényező közül a legfontosabb az, hogy az ország mindig is a legfejlettebb volt a régióban, ráadásul kis mérete és két nyugati ország szomszédsága miatt másokéhoz hasonló infrastrukturális kihívásokkal nem kellett küzdenie. A baltiak a másik véglet: ők annyira kedvezőtlen helyzetből indultak függetlenségük elnyerésekor, hogy számukra eleve az önálló monetáris politika feladása volt a legcélszerűbb lépés. Hamar megtanulták, hogy az árstabilitásnak és a fiskális egyensúlynak alárendeljék a külgazdasági egyensúlyt, a foglalkoztatást és a szociális szempontokat, és ezek az "erények" ma jók ahhoz, hogy az eurózónát megközelítsék.
Jók, de nem elég jók. Litvánia elutasítása (a kritériumoktól való minimális eltérésre hivatkozva) ugyanis azt jelzi, hogy az EU az új tagállamok esetében nem hajlandó ugyanazt a rugalmasságot tanúsítani, mint amit az alapítók esetében tanúsított. Hivatkoznak persze arra, hogy nekik fontos a jó mutatók fenntarthatósága, de mivel ezt a nyugati országok esetében sohasem vizsgálták, ez a magyarázat már önmagában is az eltérő mérce alkalmazásának bizonyítéka.
Brüsszel jól láthatóan nem sietteti a zóna bővítését. Nyilván sokan vannak, akik kifejezetten lassítani szándékoznak ezt a folyamatot, ami összefügghet magának az EU-nak a további bővítését vagy nem bővítését érintő koncepciókkal.
Magyarországon az eurótémában megnyilatkozó szakértők jelentős része öt-hat évvel ezelőtt egyértelműen a mielőbbi euróbevezetés mellett foglalt állást; vagyis nem tett különbséget aközött, hogy hosszú távon valóban az eurózónához való csatlakozás az optimális valutarendszer Magyarország számára, illetve, hogy a csatlakozni kívánó (ill. az EU-szerződésben erre kötelezettséget vállaló) országokkal szemben az EU által támasztott feltételek is optimálisak-e. Ahhoz az alapvető politikai döntéshez pedig, hogy az euró nehezen kalkulálható hosszú távú előnyei és jobban kalkulálható rövid távú költségei között összhang teremtődjék, a gazdasági szakértők nagyon kevés segítséget nyújtottak.
A szakirodalom transzmissziós mechanizmusa sokszorosítva hirdette azt a jegybanki optimizmussal átitatott tételt, amely az euró bevezetésétől nagyjából egyszázaléknyi növekedéstöbbletet várt, a kritériumoknak való megfelelés növekedési áldozataival viszont nem is foglalkozott. Mivel pedig az intellektuális közegellenállás megszűnt, a jegybank elnöke gond nélkül nyilatkozhatta az EU-népszavazás előestéjén az egyik kereskedelmi televízió hírműsorában, hogy az eurónak csak előnyei vannak, azért mindent érdemes megtenni, miközben az EU-tagság előnyökkel és hátrányokkal is jár számunkra, bár talán az előnyök kismértékben meghaladják a hátrányokat. Ebből a "szakmai" perspektívából természetesen a gyorsaság siker, a későbbi csatlakozás kudarc.
Valójában persze nem az euró késői bevezetése a probléma, hanem az, hogy ez nem tudatos gazdaságpolitikai döntés eredménye, hanem a sodródásé. Hiba volt tehát a feltételek megléte nélkül besétálni a gyors euróbevezetés utcájába. Mivel azonban ez megtörtént, ma az tűnik kudarcnak, hogy az új program nem jelöli meg a céldátumot. Azt lehet mondani: olyan ez, mintha a dán királyfi szerepeltetése nélkül akarnák színpadra állítani a Hamletet. Mindenki tudja persze, hogy a majdani valutacsere a hazai erőfeszítéseken kívül eső tényezőkön is múlik, de ez ne zavarjon bennünket! Legyünk voluntaristák! Közvetve még az új, a legtöbb értékelés szerint reális konvergenciaprogram is enged az évszámfétisnek; hiszen jelzi, mely intervallumban szándékozik az ország belépni az árfolyam-mechanizmusba (ERM-2.), és mikorra teljesülhetnek a maastrichti kritériumok. (Utóbbihoz pedig már csak két évet kell hozzáadni, hogy megkapjuk az "elvárható" céldátumot.)
A céldátumot a tőkepiaci ("független") elemzők némelyike is hiányolja, ami a piaci kudarc burkolt beismerése. Elvileg a piacnak időben meg kellene tudnia fegyelmezni a notórius túlköltekező kormányokat - akár van céldátum, akár nincs. Magyarországon ez nem történt meg, ennyiben a jelenlegi helyzet kialakulása a tőkepiacok rossz helyzetmegítélésének is következménye. Emlékezetes, hogy 2002 végén mintha nem is vette volna észre a tőkepiac a kétszer száznapos programot és a GDP tíz százalékát megközelítő deficitet, ömlöttek be az országba az eurómilliárdok. A befektetői bizalom fenntartásához sokáig elegendő volt a reformok ígérete, majd pedig a kormányfőváltás és a közelgő választások adtak okot az engedékenységre (a kedvező világgazdasági tényezőkkel egyetemben).
Az áprilisi választások után minden gazdasági szereplő elérkezettnek látta az időt a számonkérésre. Bár mindenki láthatta már a kiigazító program kontúrjait, menetrendszerűen jött a leminősítés, dörgés és villámlás Frankfurtból, Brüsszelből, Londonból, Washingtonból. A tőkepiac kicsit a saját hitelességének helyreállítása érdekében vonta össze a szemöldökét a kelleténél jobban. Magyarországot elővette a gazdasági sajtó és a magukra valamit adó politikai világlapok; "miheztartás végett" leteremtették olyan sajtóorgánumok is, amelyek egyébként keveset foglalkoznak a régióval.
Sokan a komolyság és a hozzáértés látszatát keltve visszhangozták: az egyensúlyteremtő programnak "rossz a szerkezete". Értsd: túlsúlyos a bevételnövelés, és nem elég határozott a kiadáscsökkentés. A szerkezet miatt aggódók szerint a bevételek növelése - az adóteher fokozódásán keresztül - visszaveti a gazdasági növekedést, míg a kiadáscsökkentés ezt nem tenné. Valójában az utóbbi a munkanélküliség növekedése és a kieső kereslet miatt lényegében ugyanazt a (receszsziós) hatást váltja ki. A "tudományos" megalapozást megint a jegybank szolgáltatta, ahonnan kutatásokra támaszkodva hirtelen szárnyra kapott a "nem keynesi" gazdaságban végrehajtható kiigazítás gondolata; továbbra is azt sugalmazva, hogy a szigorú pénzügyi stabilizáció lehetséges a gazdaság (és a jövedelmek) növekedési ütemének visszafogása nélkül.
Nyilvánvaló, hogy a főbb politikai erők mindkét oldalon tisztában voltak azzal már az év elején is, hogy a konvergenciafolyamat újrakezdése, és általában véve a pénzügyi stabilizáció érdekében még 2006 folyamán szigorú és igazságtalan intézkedéseket kell hozni. A nyáron meghirdetett megszorító intézkedéscsomag azonban érezhetően keményebb lett annál, amire a politikusok és szakértőik akár csak fél évvel korábban számíthattak. Ennek okaként három külső tényezőre lehet rámutatni. 1. Az amerikai jegybank élén történt változás után új szakasz kezdődött a nemzetközi monetáris politikában, amely a kamatok lassú emelkedését indította el az OECD-országokban, tőkekiáramlást és nagyfokú instabilitást idézve elő a feltörekvő régiókban. 2. A megelőző két évben meglódult olajár gyors visszaesése nem következett be; számos tényező - például az új európai konjunktúra - inkább a magas szinten való stagnálás felé hatott. 3. Az EU statisztikai hivatala (ismét) olyan döntéseket hozott, amelyek szűkebbre szabják a (nemrég csatlakozott) tagállamok mozgásterét az államháztartás kötelezettségvállalásait illetően.
Mivel pedig a pénzügyi folyamatokat ezután is befolyásolni fogják külső tényezők, teljességgel érthető, ha a konvergenciaprogram csak az előttünk álló időszak stabilizációs feladatait részletezi, és nem találgat a valutareform majdani időpontját illetően. Fontos lenne ugyanakkor, hogy ne csak a magyar kormány lépjen közelebb a realitásokhoz, hanem az eddigi tapasztalatokat higgadtan dolgozzák fel a többi visegrádi országban is, és Brüsszel se riadjon vissza attól, hogy újragondolja az eurózóna bővítésének stratégiáját és feltételeit.
