A 47-es villamos Deák téri végállomásáról prímán rálátni az Erzsébet téri buszpályaudvarra. Ezen a két, egymástól macskaugrásnyira lévő helyen keresztül le is lehet írni, amit a kortárs kultúra helyzetéről e pillanatban tudni érdemes. A megállóból éjszakánként lila fényben úszó, formatervezett kapaszkodókkal felturbózott villamos indul kacskaringós budapesti körútra, hogy csilingelve toborozzon kalandvágyó híveket a modern dizájnnak. A buszpályaudvar viszont tetszhalálba dermedt, noha épületében már réges-régen meg kellett volna nyílnia az állami alapítású és finanszírozású dizájnközpontnak.

Ez van. Miközben napról napra halljuk, hogy a kultúra hivatalos intézményei a napi betevőt is nélkülözik, és az Erkel Színház példája jól mutatja, hogy mint a viccbeli bolt, az ország egyik legjelesebb színháza is akkor üzemeltethető nyereségesen, ha éppen zárva van, szinte észrevétlenül szárba szökkent a javarészt intézményeken kívüli, mondjuk úgy, közösségi kultúra. Tessék csak egyszer megnézni egy fesztiválnaptárat, hányféle falunap, filmhét, kórustalálkozó és hasonló zsúfolódik össze az év 365 napján. Egész művészeti ágak köszönhetik annak egyre szélesebb körű ismertségüket, hogy erős civil bázisuk módszeresen beerőszakolta őket a köztudatba. Így történt például a kortárs építészet esetében: tizenöt éve még a világ összeszaladt egy frappáns építészetkritika olvastán, most meg egy egész hónapot megtöltenek az izgalmasabbnál izgalmasabb események. Ez történik a táncművészettel is - szaporodnak a modern mozdulatművészetet szolgáló "off" játszóhelyek - és persze a dizájnnal.

Hogy ennek a civil művészetgründolásnak egy része félig-meddig vagy tán egészen üzlet? Hát persze. De a zene attól még zene, hogy Pécsett történetesen gasztronómiai költemények kísérőjeként, éttermekben játsszák, ahogy a dizájn is dizájn, még ha egyelőre nem tódulhat is máshová a nép, mint a magángalériákba. Hiszen az állam mindmáig nem végezte el a házi feladatát.

Ha erről az oldalról nézzük, mindjárt világossá válik, miért van mindennél nagyobb szükség a kultúra területén a nemzeti intézményekről rendelkező, régóta lebegtetett jogszabály megalkotására. Egyszerűen tudni kell, melyek azok a nemzeti "kincsek", amelyek esetében nem lehet vita tárgya a teljes körű állami finanszírozás. Amivel egy időben azt is ki kell mondani, hogy mely esetekben kell az anyagi háttér megteremtését más forrásokra bízni. Hiszen van mire, ez most már nyilvánvaló.