Rettegtek attól, hogy a térség népei előbb-utóbb hozzálátnak egymás közti konfliktusaik felelevenítéséhez. A legtöbb politológus Magyarországban látta a legnagyobb veszélyforrást. Emlékeztettek Trianon következményeire, a bécsi döntésekre, a nyilas-hatalomátvételre. Azt jósolták, hogy a magyarok ismét irredenta követelésekkel fognak előállni. Tartottak attól is, hogy a szerbek és a horvátok között szintén kiújulnak a világháborús ellenségeskedések, a lengyelek pedig követelni fogják keleti határaik visszaállítását.

A Nyugat másik nagy félelme az volt, hogy a térség országai nem lesznek képesek egyidejűleg létrehozni a piacgazdaságot, lebonyolítani a privatizációt és megőrizni az államháztartási egyensúlyt. "Ha nem stabilizáljuk Kelet-Európát, akkor Kelet-Európa fog destabilizálni bennünket" - jelentette ki Roman Herzog német államfő, és politikustársai mélyen egyetértettek vele.

Az elmúlt másfél évtizedben kiderült, hogy a nyugati aggodalmak nem voltak alaptalanok. A térség biztonsága valóban veszélybe került, bár nem a Kárpát-medencében, hanem Jugoszláviában. A hazai szélsőjobb azonban gondoskodott arról, hogy a Magyarországgal kapcsolatos aggodalmak is fennmaradjanak. 1992-ben a kormányon levő nagyobb koalíciós párt elnökhelyettese a "jaltai szerződés lejártáról" és a "magyar élettér kialakulásának feltételeiről" értekezett. Nézeteivel egyáltalán nem állt egyedül. Ugyanő később, MIÉP-elnökként, még az 1999-es koszovói háború idején is felvetette, hogy az általa megnevezett vajdasági magyar településeket vissza lehetne csatolni az anyaországhoz. Ez önmagában még nem váltott volna ki komolyabb aggályokat külföldön, ha az akkori kormányfő azonnal elhatárolódott volna az elnök nyilatkozatától, de nem tette.

Némelykor a gazdasági átalakulás kockázataival kapcsolatos nyugati aggodalmak is beigazolódni látszottak. Nálunk például a kilencvenes évek közepén alakult ki olyan egyensúlyhiány, hogy a Nyugat szükségesnek érezte a diplomáciai beavatkozást. Richard Holbrooke azzal dicsekedett, hogy 1995-ben a maga keresetlen módján hozzájárult a sokat emlegetett gazdasági megszorító intézkedések meghozatalához.

Mindezekre tekintettel felmerül a kérdés: vajon miért képzelik most a jobboldalon azt, hogy a Nyugat emlékezete véges, és elfelejtette mindazt, ami a térségben a huszadik században történt? Miből gondolják azt, hogy az itteni diplomáciai képviseletek nem tájékoztatják kormányaikat az árpádsávos lobogókkal fémjelzett eszmék valódi tartalmáról? Miért hinnék el a nyugati politikusok, hogy a "békés" jobboldali tüntetőknek az ég- egyadta világon semmi közük sincs a közülük lépten-nyomon kiváló, erőszakos támadásokat végrehajtó szélsőjobboldali "fiatalokhoz"? Mintha nem lennének tisztában már régről a Kossuth téren felszólaló, ideiglenes szakértői kormányt és alkotmányozó nemzetgyűlést követelő "ismert közéleti személyiségek" politikai hovatartozásával. Mintha el lehetne hitetni velük, hogy a "harmadik választási fordulóra" készülő párt egészen más beállítottságú, mint lengyelországi testvérpártja. Ki örülne Nyugaton a magyar Kaczynskik budapesti hatalomátvételének?

Valóban azt képzelik a jobboldalon, hogy a Nyugatnak tökéletesen mindegy, helyreállítható-e az államháztartás stabilitása Magyarországon? Tényleg úgy gondolják, hogy a Nyugat nem hisz a mostani kormánykoalíciónak, abban viszont vakon bízik, hogy az ellenzéki koalíció következetesen véghezvinné a megszorító intézkedéseket?

Végül az is közömbös a jobboldalnak, hogy miként élik majd meg az ideérkező nyugati politikusok a magyar forradalom ötvenedik évfordulóját? Vagy újabb ötven évet kell várni a méltó megemlékezésre?

A szerző nemzetközi jogász