Egy hónappal később, az újabb krízis idején a helyzet nem sokat változott. A Hír TV stábja szintén félthette ugyan kameráját és közvetítőkocsiját, de végig, s más hazai és külföldi kereskedelmi adók számára is elérhetően közvetítette az MTV épülete elleni támadást. Igaz, most nem telt egy órába, amíg a közvetítés hangvétele kormányellenesre fordult; az első percben nyilvánvaló volt, hogy minek, kiknek drukkol a közvetítő riporter. A Hír TV komoly szakmai tévedése - de lehet, hogy szándéka - az volt, hogy hagyta, hogy helyszíni riportere átlépje a szakma és a politikai ízlés határait, és nem volt senki, aki a stúdióból objektívebb hangot tudott vagy akart volna megütni. (A felfokozott hangulatú helyszín mámoros körülményeket képes teremteni. Magával ragad, tompítja az ítélőképességet, és a vonalvég riportere ilyen esetekben szinte automatikusan a helyszín szószólója lesz. Ha pedig már eleve rokonszenvvel közelít valamely oldalhoz, akkor biztos, hogy tudósítása elfogult lesz. Ilyenkor kell a jó szemű szerkesztő, vagy a stúdióból egy nyugodt hang, amely megteremti, helyrebillenti az egyensúlyt. Persze csak akkor, ha erre az adott tévéállomás vezetőinek van tényleges igénye.)

Minthogy az események világszerte érdeklődést keltettek, a magyarországi krízis már nem csak hazai televíziósoknak jelentett kihívást. Beléptek a képbe a külföldi tévék is, melyek anyagait aztán itthon is meg lehetett tekinteni. Első tudósításaik értelemszerűen a magyar készítésű televíziós muníciókból építkeztek. A tévé elleni roham másnapján a madridi reptérről hívott egy spanyol tévés kolléga, mondván, hogy pár óra múlva Pesten van, segítsek majd neki, hogy tudósíthasson a forradalomról. Kedden este - már a pesti szállodából - újra felhívott. Forradalmi lendülete jócskán lelohadt, inkább csalódottnak tűnt. "Ezt a forradalmat jól megettük" - mondta.

A televíziós híradások ugyanis többnyire sztereotípiákból építkeznek, pontosan azért, hogy elsőre érthetőek legyenek egy olyan közönségnek is, amely nem tud semmit a magyar médiaháborúról, az árpádsávos lobogó jelentéséről, a tévé előtti tüntetések történetéről vagy a B-középről. Ők a készen kapott képeket névértéken fogadják, és azt látják csak, hogy felhevült arcú és testű ifjak különféle zászlókat lengetnek, jelszavakat kiabálnak egy komoly külsejű épület előtt, velük szemben felsorakozik a rendőrsorfal, süvít a kő és a vízsugár, lecsap a gumibot. A híradókban megszokott és elfogadott sztereotípiák alapján mindez forradalom. Így nézzük mi is az indonéz, a Fülöp-szigeteki vagy dél-amerikai felvételeket. És ha ilyen képek befutnak, már indulnak is a saját stábok tudósítani. Onnan kezdve ki-ki képességei, szakmai tudása szerint árnyaltabban is megpróbálhatja bemutatni a valóságot, ami persze nem biztos, hogy sikerül. Bármilyen újságíró adja is a tudósítást, otthoni nézőinek igyekszik segíteni azzal, hogy nekik ismerős közegbe ágyazza mondanivalóját. Az angol lapokban, tévékben néhányan igen gyorsan Blairre vonatkoztatták a magyar eseményeket, ha másért nem, akkor azért, mert a magyar miniszterelnök többnyire maga is az angol politikus gondolataival, viselkedésével kapcsolatos szimpátiájáról beszél. Az amerikai CNN tudósítója pedig végre háborítatlan lelkesedéssel tudta elemezni Budapesten az amerikai belpolitika immár három évtizede legpikánsabb témáját, a politikusi hazugságot. Nixon és a Watergate, az idősebb Bush és az adóemelések, Bill Clinton és Monica Lewinsky orális románca mind-mind erről szólt. Tudható, hogy a hipokrita amerikai társadalom igencsak felélénkül, ha egy politikus hazugságai kerülnek szóba. Nem véletlen tehát, hogy a CNN riportere csak erről faggatta Gyurcsány Ferencet. És hiába választékos a magyar miniszterelnök angolja, hiába felel meg jól egy általános riport, egy gazdasági beszámoló vagy egy nemzetközi válság megkívánta színvonalnak; nem elég ahhoz, hogy súlyos morális kérdéseket hihetően és riportformában megválaszoljon. Ehhez anyanyelvi szintű tudás szükséges. Ilyen esetben a riporter nyelvi fölénybe kerül a nyilatkozóval szemben, egyenlőtlen a felállás, és most mindazon kérdéseket, amelyeket Nixonnak, Bushnak, Clintonnak és az amerikai politikusoknak nem tudott - vagy nem mert - feltenni, végre előhozhatja. Hiszen ő is csak hazabeszél!

Szeptember 18-19-én a Szabadság téri vandalizmus során többen hiányolták az MTV közvetítését, helyszíni tudósítását. Kicsit morbid ez. Olyan, mintha egy érzéstelenítés nélküli vakbélműtét alatt azt kérnénk a pácienstől, hogy szisszenés nélkül és tárgyszerűen számoljon be a műtéti fázisokról. Egy tévés szervezettől nem lehet elvárni, hogy miközben munkaterein fosztogatók rohangálnak, fél téglákkal a kezükben fenyegetik a munkatársakat, felgyújtják kocsijukat stb., akkor is olajozottan működve, objektíven közvetítse az eseményeket.

Az első éjszakát követő sokk után a későbbi napok felkészültebb televíziós válaszokat hoztak. A krízishelyzetre még mindig nem reagáltak azonnal a nagy állomások, de kezdett kiderülni, hogy melyik szervezetnél ki a jó "harctéri" tudósító, ki képes lényeglátásra, kinek vannak megbízható információi, és ki nem ül fel minden pletykának. Kiderült, hogy attól kezdve, ha felkészült tévés újságíró kerül az élő események középpontjába - erre egy napot mindenütt várni kellett -, aki képes a beáramló műsorfolyamot, a rendezetlen, gondozatlan képeket értékelni, szintetizálni, akkor a néző számára is érthetőbb, emészthetőbb formába rendeződnek az események.

Elmúlt több mint egy hét, nyugalmasabban zajlanak a történések.

A televíziós újságírói gárda - amelynek szakmai fejlődéséből sajnos az utóbbi 10-15 esztendő jobbára kimaradt - edződni, tanulni kezdett, igaz, túl drága leckeórák keretében. De talán még nem késő. Egyrészt, mert sajnos lesz még dolguk krízishelyzetben, másrészt, mert erre a tudásra békeidőben is nagy szükség lenne.