Én sem tudtam, pedig nem maradtam távol. Hallgattam hétről hétre a miniszterelnök beszédeit, jó tanuló módjára jegyezgettem és memorizáltam a 100 lépést. Családi pótlék, gyermekélelmezés, nyugdíjemelés, kismamák foglalkoztatása, munkahelyteremtés, minimálbér stb. Merjünk baloldaliak lenni! A társadalom gyenge, védtelen, szegény rétegei számíthatnak Gyurcsány Ferenc szolidaritására. Valami kevéssel minden héten jobb lesz. Panelprogram önrész nélkül is. Babakötvény. Legyen minden fiatalnak valami pénze az életkezdéshez! Most szeretnék fiatal lenni! Nemcsak merek, most érdemes is baloldalinak lenni! Aki humanista, aki a gyengék mellé áll, akinek fontos az ország sorsa... 2005 majálisától 2006 első baloldali tömeggyűléséig, a győzelemig. Soha nem szavaztam még az MSZP-re. Most igen. Megidéztem a fiatal lányt, aki oly sok transzparens alatt vonult: március tizenötödikéért, a Dunáért, a többpártrendszerért, a szólás-, a gyülekezési, a sajtószabadságért, a világútlevélért, a külföldi tanulásért, munkavállalásért - és vallattam. Énekelnéd az Igen dalt? Kézbe vennéd valamelyik piros transzparenst? Megfiatalodva ünnepeltem a boldog miniszterelnök-jelöltet, végre egy tehetséges baloldalit, akitől egy boldogabb, európaibb hazát vártam. És egykori ellenségeimmel pezsgőztem a győzelem éjszakáján. Legutóbb a Margitszigeten szurkoltam Gyurcsány Ferencért, aki gyermekkorom Nemzeti Sportuszodájában nyitotta meg kedvenc sportágam Európa-bajnokságát ellenségei füttykoncertje közepette.

És most? Most különösen. Aki legutóbbi cikkeimből olvasott valamit, láthatta: megijedtem. Mégse lesz minden egyre jobb? Kórházbezárás? Vizitdíj? Tandíj?

Nem igaz, hogy nem csináltak semmit. Bizony osztogattak. A száz naptól még egészen a száz lépésig. De egy sikeres üzletember csak tudja, mit csinál! Engem épp a milliárdjai győztek meg: aki a saját pénzét tudja szaporítani, tudja az országét is. Aki szegényből lett gazdag, ismeri a szegénységet, aki jól megél a civil életben, nem megélhetési politikus. Nem teszi zsebre adóforintjainkat, de még a fizetésére sem szorul rá, jótékony célra adja. A milliárdok említésével a frászt hoztam a kampányaktivistákra. Minden héten úgy intéztem, hogy beszédeit nyugodtan, jegyzetelve hallgassam végig. Hátradőltem: vége a vesztesek mindennapi félelmeinek a kilakoltatástól, a munkanélküliségtől, igazán megérdemeltük. Ő csak tudja! Hogy rosszabbul élünk, mint négy éve? Sose éltünk ilyen jól! Bizalmat annak, aki ezt megteremtette!

Hát nem telt? Mégse? Mire tartom Európát, ha a segítségét nem használhatjuk jóléti kiadásokra? Érdekel akkor egyáltalán? Mire tartom Gyurcsány Ferencet, ha azt osztja szét, ami nincs? Mit tud ez az ország, ha nem tudjuk kifizetni még az orvosainkat, tanárainkat sem?

Nem értek hozzá. Úgy olvastam az összes reformközgazdászt, mintha vizsgáznom kellett volna belőle. Felelős értelmiségiként ugyanis nem lehettem nagylelkű sokgyerekesek, diákok, rákosok rovására. Nem tudok jobbat, mint a kormány, de nem is ez a dolgom. A lelkiismeretem iránytűje vezet.

Füttyös turné. Forró ősz. Monnyon le! Hazaáruló! Megindulunk, polgárháború! Vértelen, persze.

Itt tartottunk, mikor jött a "kiszivárogtatás". Véletlenül épp akkor, amikor vidéken már tüntetnek a diákok, Pesten a sokgyerekes szülők, és - mit ad Isten! - a botrány kirobbanása után alig egy órával már kezdődik is a "spontán" tüntetés a Parlament előtt. Aztán megjön a kő is, a bot is, a palack is, a vér is. Milyen mesteri koreográfia! Kinek a tehetségét dicséri?

A szerző író