Azt szokták mondani, a politikai hazugság nem új dolog, s olyat is látott már a világ, hogy választói csoportoknak tett jóléti ígéreteket később nem tartottak meg. Ez mind igaz. De ami Magyarországon az elmúlt hat évben történt, az mégsem szokványos. Rendkívüli dolog, hogy egy, a világgazdaságba integrált, nyitott, évek óta fenntartható növekedési pályán mozgó, csökkenő infláció és kordában tartott hiány mellett robusztusan növekvő gazdaság egyszer csak minden kényszerítő külső vagy belső gazdasági ok nélkül (ha lassan is, de növekedtek az inflációval kiigazított bérek, és a társadalmi feszültségek mérsékeltek voltak) letér erről a pályáról, és néhány év alatt a stabilitást súlyosan veszélyeztető, elképesztő méretű hiányt halmoz fel. A hiány mértékénél csak az elképesztőbb, hogy ezt a nagy bajt a politikai osztály látszólag motiválatlanul, önkezével mérte magára és ránk. Nem vagyok biztos benne, hogy kellően értjük, hogyan történhetett ez meg. Nem elég annyit mondani, hogy az egymással halálos vetélkedésben ölelkező két nagy párt „ígéretlicitje” vezetett ide. Hatalmi harc másutt is van, ígéretek máshol is elhangzanak, a szereplők ott se sokkal jobbak, tizenegy százalékos hiány mégsem keletkezik. Az okok erkölcsi természetűek.

Onnan indulnék ki, hogy a magyarországi jobb és baloldal vetélkedésére sajátos, sötét árnyat vet az a tény, hogy másmás módon és mértékben ugyan, de egyik sem ismeri el teljes egészében a másik fél legitimitását. A jobboldali politikusok, közszereplők, publicisták zöme számára a jobboldal mindenkori vezető ereje és személyisége kitüntetett, misztikus kapcsolatban áll a nemzettel, kifejezi annak lényegét, és kormányzáshoz való előjoga aktuális választási eredménytől vagy éppen politikai rendszertől független és megkérdőjelezhetetlen (vö. a köztársaság csak ruha), ezzel szemben a baloldal eleve csak csalással nyerhet választást, Rákosi, Kádár és Gyurcsány egykutya. Összetettebb és kevésbé egyértelmű ugyan, de van baloldali megfelelője ennek az attitűdnek. Ez a beállítódás a modernség, műveltség, nyugatosság, hozzáértés egyetlen hordozójának a (szocialista és liberális) baloldalt tünteti fel, következésképp eleve megkérdőjelezi a másik fél alkalmasságát (nem jogát) egy modern, nyugatias demokrácia vezetésére. Az ábrázolt jobboldali véleménynek semmiféle alapja nincsen, a baloldal magasabbrendű kormányzási kompetenciája pedig főként az utóbbi négy év tükrében nem vehető komolyan (vö. „elkúrtuk”). A baloldal emellett némi joggal a demokratikus intézmények aláásásával és kiüresítésével is szokta vádolni a jobboldal vezető pártját, de sajnos nem különbözik tőle eléggé ahhoz, hogy bírálata teljesen hiteles legyen. Mindezzel együtt nem szándékom azt a benyomást kelteni, mintha a két fél felelőssége az ügyben egyforma lenne. Végtére is, a balliberális oldal nem szokott hazaárulózni, és soha nem állította, hogy a jobboldal csak csalással nyert választást.

Bárhogy oszoljék is meg azonban a felelősség, a másik fél teljességgel legitim politikai ellenfélként való elfogadásának hiánya a saját oldal győzelmének fontosságába vetett hitet irracionálisan felfokozta, a győzelem érdekében erkölcsileg megengedhetőnek mutatva csaknem bármilyen eszközt – egyebek mellett az ország tényleges lehetőségeitől tökéletesen elszakadó ígéreteket is. Ez a történet elég jól feltárt és ismerős. A másik oldaltól való félelem azonban csak az erkölcsi válság egyik oldala. De vajon mi késztette a magyar társadalom jelentős részét arra, hogy tudomásul vegye, sőt, látszólag díjazza azt az újmódi politikai voluntarizmust, amely az elosztható javak szűkösségéről tudomást nem véve úgy tüntette fel a kérdést, mintha kizárólag a kormányon lévők szándékán és jóindulatán állna, nem jute mindenből több mindenkinek? Magától kínálkozik a könnyű válasz: a magyar társadalom éretlenségével, tájékozatlanságával, „késő kádári beidegződéseivel” állunk szemben. E nézet szerint a magyar választó olyan alapvető összefüggésekkel sincs tisztában, miszerint csak annyit lehet elosztani, amennyi van, mert a semmiből nem lesz valami, vagy esetleg annak ellenére, hogy tudhatóan rühelli vezetőit, mégis varázserőt tulajdonít nekik. Ez a magyarázat számomra egyszerűen nem elhihető. Továbbá, azt szokás mondani, hogy a magyar választó nem bízik senkiben, főképpen nem a politikusokban. Másfelől úgy tűnik, azt kellene gondolnunk, hogy ugyanez a választó vakon elhisz az általa megvetett politikusoknak mindent, ha ígéretekről van szó. Én ellenben úgy látom, ez a két vélekedés nem lehet egyszerre igaz: az ember nem hisz annak, akiben nem bízik, főként nem olyasmit, amiről tudnia kell, hogy lehetetlenség. Akkor viszont mi magyarázza, hogy az elmúlt néhány évben a magyar választók jelentős része látszólag úgy viselkedett, mintha mindenki számára nyilvánvaló képtelenségeket elhinne olyanoknak, akiknek egyébként nagyon keveset hisz el?

Ha nem tévedek, az első állítás nem áll messze az igazságtól. A magyar választók tényleg nincsenek sok bizalommal választott vezetőik iránt. De azt is tudják, hogy az ország nem költhet tartósan sokkal többet a beszedett adók összegénél, következésképpen nem hiszik el, hogy mindenkinek mindenből egyszerre juthat tetszés szerint: tisztában vannak vele, hogy amit valaki kap, azt – kissé leegyszerűsítve – rövid távon valaki mástól kell elvenni. Akkor miért viselkedtek sokan úgy, mintha nem tudnák? A válasz paradox módon az, hogy azért, mert nem bíznak a vezetőikben. Elvesztették abbéli hitüket, hogy az egymást követő kormányok képesek lennének hoszszabb távon gyümölcsöző, a közszolgáltatások hatékonyságát javító, és így mindannyiunk érdekeit szolgáló reformokat tervezni és végrehajtani, ezért a kormánypolitikával kapcsolatos várakozásaik a maguk és környezetük számára – mások rovására – megszerezhető közvetlen előnyökre korlátozódtak. Nem bíztak benne, hogy bármelyik kormány képes olyan programot adni, amely révén hosszabb távon mindenkinek jobb lesz, hát abban reménykedtek, hogy majd legalább másoktól elvesz és nekik adja. Bizalom híján nem látván értelmét a rövid távú áldozatvállalásnak a közös jó érdekében, kiki a saját politikai képviseletének a feladatát abban látta, és sikerét azon mérte, hogy másoktól elvéve neki adjon minél többet, amíg lehet. Nem gondolták, hogy a fedezetlen kiadásoknak nem lesznek következményei, de mindenki lehetségesnek vélte, hogy a következményeket valaki más viselje.

Így jutottunk ide. Az erkölcsi válság lényege, hogy a magyar társadalom azt a következtetést vonta le, politikusai alkalmatlanok a közjó eszközévé tenni a kormányzati hatalmat, okos, jó, türelmes politikával távlatosan mindenki helyzetét javítva, és hogy a politikától csak azonnali, egyéni és csoportelőnyt remélhet. Ez a válság oka, és nem következménye volt a költségvetési politika válságának. És az utóbbi nem is oldható meg az előbbi kezelése nélkül.

Gyurcsány Ferenc legsúlyosabb tévedése új kormánya megalakulása óta, hogy azt gondolta, a költségvetés válsága megoldható az azt kiváltó erkölcsi válság kezelése nélkül. Ezer jele van, hogy miközben a költségvetési tennivalókat elég világosan látta, a bizalmatlanság mértékével nem nézett szembe. Alighanem elkápráztatta váratlan választási győzelme. „Reformhangulat van az országban”, mondta teljesen alaptalanul, összetévesztve az ország közvéleményét a környezetében lévő közgazdászszakértelmiségiek hangulatával, akik jó ok nélkül, inkább csak megszokásból inkább tőle várták a szükséges lépéseket, mint riválisától (Orbán kormányon megmutatta, hogy ha – és ameddig – akarja, kézben tudja tartani a hiányt). Ez a vakság mutatkozott meg abban is, hogy nem menesztette a hiány létrejöttében és eltitkolásában kulcsszerepet játszó pénzügyminisztert, így szükségtelenül hónapokkal kitolta azt az időpontot, amire a magyar gazdaság szempontjából fontos helyi és külső szereplők végre hinni kezdtek a kormány szándékainak a komolyságában. Ez a csúszás alighanem további sokmilliárdos kárt okozott az országnak. De az erkölcsi válsággal szembeni érzéketlensége legfőképp abban nyilvánult meg, hogy elhitte: egyszerre csak, minden átmenet nélkül, áldozatokat lehet kérni attól a társadalomtól, amely keserűen megtanulta, a politikától csak azonnali, egyéni előnyöket várhat vagy semmit, és hogy elhitte, az áldozatkérés igazolásához elegendő az ő személyes, mélyen átélt meggyőződése a program helyességéről. Nem vette észre, hogy ő sem kivétel, őt is sújtja a politikát sújtó általános bizalmi válság. Az érzéketlenség nyilvánult meg továbbá abban is, hogy láthatóan úgy vélte, áldozatokat kérhet a társadalomtól, és közben folytathatja a pártpolitikát a megszokott módon fő riválisával és pártjával szemben. Holott aki áldozatokat kér, hogy az ország kikeveredhessen a részben éppen általa előidézett válságból, az először is kérjen bocsánatot (ez máig nem történt meg), és sok-sok alázattal, türelemmel és törődéssel magyarázza el, hogy mit miért tesz, ne kendőzze el az áldozat mértékét („nem fog fájni”), és ne hárítsa a felelősséget, ne beszéljen ellenfele hibáiról, bármennyire is rászolgált az arra (rászolgált).

A májusi Gyurcsány-beszéd hangfelvételének kiszivárgása csak nyílttá tette a válság erkölcsi természetét. A tiltakozások nem szólhatnak a megszorító csomagnak, hiszen annak részletei már egy ideje ismertek, közvetlen hatásai pedig csak mostanában válnak majd érzékelhetővé. A lázreakció a hazugságnak szól, és ezen mit sem változtat, hogy végső soron egy figyelemre méltó, őszinte politikai beszéd volt a közvetlen kiváltó ok. A nyílt válság kipattanása elvileg esélyt adhat, hogy az ország a költségvetés gondja után az erkölcsi gonddal is mélyen szembenézzen. Ha ez megtörténik, nem biztos, hogy Gyurcsány menni kényszerül, és reménye lehet, hogy programja utólag valódi legitimitással ruházódik fel, és sikeres lehet. Sajnos, a válság főszereplőjének reakciói vegyesek. Vállalta beszédének tartalmát, és ezzel lépést tett a tisztázás felé; másfelől a bocsánatkérés továbbra is várat magára (noha Sólyom elfogadható alkalmat teremtett neki erre), és a miniszterelnök semmiféle felelősséget nem vállal az embereket joggal nyugtalanító helyzetért. Ennyiben továbbra sem beszél igazat.

Amikor szerda éjjel ezeket a sorokat írom, még nem világos, eszkalálódik-e az utcai válság. A helyzet különösen gyúlékony, mert nemcsak a kormányfő, de az ellenzék vezére is túléléséért küzd: szokása szerint emelte a tétet, és a mostani hangulatban saját közönsége nem fogja beérni a teljes győzelemnél kevesebbel. Nem mindegy, hogy a tisztázás felé tétován, következetlenül elinduló fél talpon marad-e, vagy a változatlan hazugságokat használó riválisának sikerül-e megbuktatnia. De függetlenül attól, hogy ki, melyik oldal sikeréhez fűzi reményeit, a demokráciát szívén viselő ember nem bánkódhat azon, hogy a hazugságnak ezúttal politikai következményei lettek. Négy évvel ezelőtt nyáron, más körülmények között, a politikai elit és a közvélemény egyszer már szembetalálta magát a politika erkölcsi kérdéseivel, de akiknek dolguk lett volna, viszszariadtak a következtetések levonásától. Kérdés, most tudunk-e élni a lehetőséggel, jön-e a krízis után katarzis. Ha nem, akkor számíthatunk a válság ismétlődésére.

Miklósi Zoltán
filozófus