Egy igazság akkor lesz tabu, ha kimondása a hétköznapok nyugalmát veszélyezteti, a „rend” alapját kérdőjelezi meg. Hány jól működő házasságban vallja be egyik vagy másik fél egy baráti beszélgetésen, hogy megkoptak az érzései. De ha ez a házasságban kimondatik, sokszor csak két út marad, a válás, vagy a ledöntött tabu visszaállítása, visszatérés a hazugsághoz. Másképp a hétköznapok nyugalma nem állhat helyre.

Ha persze a tabu a demokrácia működéséről szól, akkor nincs alternatív megoldás. Az igazság kimondása nem használ, ha nem változtathat a hazugságon. És ne tévedjünk, a Gyurcsánybeszéd következménye sem több pillanatnyi katarzisélménynél. Ha úgy tetszik, nincs demagógabb, populistább kijelentés annál, hogy véget lehet vetni a politikai hazugságoknak. Nem lehet. Őszintén azt lehetne mondani, így és ennyit próbálunk nem hazudni többé. Merthogy ami egy demokrácia fejlettségét és az abszolutisztikus rendszerekkel szembeni „felsőbbségét” mutatja, az a politikai hazugságok mértéke.

Nagy-Britanniában például már nem lehet választást nyerni az adócsökkentés ígéretével. A választópolgár ugyanis elvárja, hogy megmondják neki: ha kevesebbet vesznek el, hol adnak kevesebbet. A közellátások jelenlegi szintjéhez pedig – úgy tűnik – ragaszkodnak a britek.

Még Nagy-Britanniában is rendszeresen kapják hazugságon a választók politikusaikat. Hát mit szóljunk mi, ahol még ezt a primitív összefüggést (kevesebből kevesebbre futja) sem kell teljesítenie egy pártnak, hogy esélyt kapjon egy választáson a győzelemre?

Tévedés azt hinni, hogy a magyar választópolgár ostobább. A Fidesz választóinak jó része tudta tavasszal, hogy az ellenzéki párt kampányígéretei betarthatatlanok, ahogy a baloldal szavazói is nagy számban sejthették, hogy a „reformok” címszó alatt a kormányoldal nemcsak a távoli szép jövő ígéretét érti, de kimondatlanul is vért, verejtéket és könnyeket. Mégis, melyik oldal kérte mindezt számon saját választottján? A pragmatikus magyar választópolgár magasról tett a kanti imperativusra, értette ő, hogy a győzelem a tájékozatlan bizonytalanok megnyerésén múlik, ők döntenek, nekik pedig hazudni kell, hogy „jó” oldalra tegyék az ikszet. A hazugság mindig az ellenfél hazugsága, és a mieink furfangja, jó esetben ügyes húzás, amely hozzásegít a győzelemhez. A magyar politika hazugsága a politikus választóval közös hazugsága. Az ma is, és az is marad.

Római Róbert