A negatív katarzis
Azt láthatjuk, hogy Magyarországon sokan, nagyon sokan katarzisként élik át az elmúlt napok eseményeit. Ez a katarzis azonban nem pozitív katarzis, hanem negatív. Nem az igazság katarzisa, hanem a hazugságé. Vagy: a hazugság lelepleződése váltja ki a katarzist.
Nem csoda, ha a baloldal hallgat. Csak azt nem értem, miért lepődik meg ezen bárki is. Hát nem hallgat évek hosszú sora óta? Ha valami, hát az pengeélesen kiderült az elmúlt napokban, hogy baloldaliság címén minimum két éve Gyurcsány Ferenc miniszterelnök magánprodukcióját látjuk. Ha a baloldalnak – mint kollektív szereplőnek – lett volna bárminő mondandója az elmúlt években, talán most nem jutottunk volna abba a helyzetbe, amelyben vagyunk.
Ámde a baloldalon – leszámítva a szokásos jobboldalellenes igéket – néma csend. Ez is a negatív katarzis része. De mitől és miért negatív a katarzis? S miért nem olyan, mint amilyennek egy „normális” katarzisnak lennie kellene?
Most még nincs itt az ideje (hiszen az események pergőtüzében állunk) az alaposabb analízisnek, de azért azt meg kell állapítani, hogy Magyarország jó régóta élménytelen. Lényegében az orosz csapatok távozása és az első szabad választások óta nem tud örülni jószerivel semminek. Frusztrált és egyre fáradtabb. A „kegyelmi pillanat” igénye és metaforája – egyáltalán nem véletlenül – már a 90-es évek legelején felbukkant a mérvadó publicisztikában. Tekintélyes – főképpen liberális – szerzők vezették be a fogalmat, és először az 1994-es választásoktól várták a „kegyelmi pillanatot”. Nem érkezett el. És később még kevésbé. A magam részéről „kegyelmi pillanaton” valami olyasmit értek, amit közös élménynek, ha tetszik: pártpolitikán fölülálló eredménynek, büszkeséget kiváltó eseménynek nevezhetünk. Alig tudunk ilyeneket megnevezni az elmúlt másfél évtizedből. A kétségkívül sorjázó eredmények vagy az egyik vagy a másik oldal számára eredmények és büszkeségforrások, az ellenfél számára azonban nem. S ami a legszörnyűbb: pontosan így ülepedett ez le a szépen és módszeresen fölparcellázódó társadalomban. Amire a baloldal volt és lehetett büszke, az a jobboldalt töltötte és tölti el viszolygással, és megfordítva. Az élmények pártpolitikaiak és nem össztársadalmiak. A magyar társadalomnak nincs élménye valamiféle „össznépi” igazságról. Mintha várva várta volna hát, hogy hazugság-élménye legyen.
Pszichológiailag, egy meglehetősen enervált és leharcolt társadalomban nem igazán van már tekintélye a részeredményeknek. Hát még ha ezek sincsenek! Az ilyen társadalomban, ahol tizenöt év alatt elpárolgott, ami összekötötte a rendszerváltó eliteket és a mögöttük álló társadalmat, szinte reménytelen pozitív katarzisra várni. Konvergencia program? Ugyan kérem. Gyurcsány-csomag, numero 1, 2 vagy 3? Meglehet gazdaságilag racionális, pénzpiaci szemmel szükségszerű, de a megbomlott társadalmi szövedék összeillesztésére alkalmatlan.
Majdhogynem azt mondhatnánk, hogy egy kapitális hazugság lelepleződése maradt az „egyetlen” katartikus élményforrás. Azok számára, akik most az utcán vannak, bizonyosan. De nyilván nem csak nekik. Magyarország most – a miniszterelnök őszödi beszéde kapcsán – kimozdulni látszik sarkaiból. Az a helyzet, amely a beszéd napvilágra kerülését követően kialakult, negatív katarzis a javából. S nyomatékosítsuk még egyszer: azért történt mindez, mert a magyar politika az elmúlt másfél évtizedes demokratikus korszakban képtelen volt tartós pozitív katarzisokra, azaz: élményekre.
Élménytelen társadalom pedig szinte vadássza a katarzist, sőt katarzisért kiált. És Gyurcsány Ferenc most ezt megadja a társadalomnak. Önmagában is elgondolkodtató, hogy nem ez jelenti-e a helyzet legfontosabb, legmélyebb rétegét. Nem arról van-e szó, hogy a miniszterelnök pontosan tudhatta, mit tesz, és ezzel együtt – saját bukását és ellehetetlenülését is bekalkulálva – vállalta a „katartizátor” szerepét?
Nagyon is elképzelhető. Máskülönben érthetetlen lenne elmondott beszéde. Ugyanis a mai politikai klímában igazán nem gondolhatta, hogy beszéde sokáig titokban marad. Ne számolt volna azzal, hogy elmondott szavai valamikor nyilvánosságot látnak? Ez – véleményem szerint – alaptalan feltételezés. Egész eddigi politikusi ténykedésének ellentmondana ez. Inkább a „szokásos módján” beleugrott az ismeretlenbe, akár a saját politikusi halálán keresztül is.
Mert a hazugság körüli elmúlt napok-béli disputa iszonyúan éles kontúrokkal rajzolja meg a politikai szereplőkben régóta lappangó érzéseket. A jobboldalon – noha eddig sem bántak kesztyűs kézzel a miniszterelnökkel, de – talán soha nem mondtak volna ki róla olyan szavakat, mint amilyeneket kimondtak. Lényegében politikai bűnözőnek nevezték, aki kiiratkozott a párbeszédképes politikusok sorából. És folyamatosan tízezrek tüntetnek ellene a parlament előtt és az országban szinte mindenütt.
Ne mérlegelte volna mindezt? Ne számolt volna ezzel, amikor elmondta az őszödi beszédet? Számolt vele. És azzal is, hogy a beszéd az önkormányzati választások előtt nyilvánosságra kerül. Nem tudok más magyarázatot adni, mint azt, hogy Gyurcsány Ferenc eljutott oda, hogy katarzis – hogy úgy mondjam – hagyományos forrásokból, a demokrácia mindennapos „normális” működéséből itt még hosszú ideig nem lesz. Önmagát áldozta be.
És az élménynélküli magyar demokrácia politikai elitje elkezdhet gondolkodni rajta, mit tesz, ha ezen a felkínált hazugságélményen valamikor túljut. Mert ha egyszer túljutunk rajta, megint az lesz a kérdés, hogy létezik-e számunkra pozitív katarzis.
