Na, gondoltam, annyi baj legyen, és elmentem barátaimmal valami körúti kocsmába.

Éjfél körül velük is taxiztam a Garibaldi utcáig, onnan gyalog terveztem sétálni tovább, át a szomszédos Újlipóciába.

A Kossuth téren azonban csak megálltam. Tüntetés volt ott, nem is kicsiny.

Mióta afférom támadt egy ilyes szélsőpolgári rendezvényen, lehetőleg kerülöm azokon a személyes megjelenést. De most, hogy véletlenül odacsöppentem, csak körbevizslattam.

Úgy saccoltam, két-három ezren gyűlhettek össze a nemzeti színű, jobbikos és árpádsávos alá. Belehallgattam a meglehetősen indulatos szónoklatokba is, s egy jó órácskát bolyongtam a tömegben. Két nappal később sokat hallottam, hogy senki nem tudta, érezte előre, hogy baj lesz. Nem dicsekszem, de én ott már éreztem valamit, telefonozgattam is barátaimnak, de ők kinevettek.

Másnap, hétfőn hallgattam, néztem a híreket egész nap.

Meghánytam-vetettem magamban az ominózus felszólalást is.

Aztán este róttam a várost, fölugrottam húgomhoz is, néztem a televíziókat, aztán már csak a Hír TV-t, mert csak az tudósított a valóról, ha sajátosan is. Lementem, de a környékbeli egységekben Hír TV nem volt, a többi adó pedig kellemes szórakoztató műsorokkal szolgált. András barátom káromkodott, akár egy miniszterelnök, és azt mondta, azonnal menjünk a Szabadság térre.

Mentünk.

Én Pesten nem nagyon szeretek már Újlipótvárostól eltávolodni. A körúton átkelve most is homályos bizonytalanság költözött belém, mintha valami idegen, más világba lépnék. És ez az érzés csak nőtt, ahogy a Honvéd utcán közeledtünk a Szabadság tér felé. Az Alkotmány utcánál már láttam azt, amit nem fogok elfelejteni többé: a szovjet emlékmű fehér obeliszkjén egy sötét emberárny kúszott fölfelé.

Akkor már sejtettem azt, amit közelebb, majd odaérve, meglátva a ledöntött kordont, és a monumenten szorgoskodó többtucatnyi alakot, biztosan tudtam is: most itt valami véget ér.

Történelemtanár voltam egykor, tanítottam ilyesmit, de megtapasztalni csak most tapasztaltam bőrön, milyen az, mikor egyik pillanatról a másikra megszűnik az álladalom, a rend, mikor semmibe foszlik a törvény és a nyers fizikai erőszak lesz az úr.

Álltam a téren, néztem a mindinkább hátrahúzódó szolidabb tüntetőket, a mind sűrűbben érkező atlétatrikós, gyakorlógatyás, kigyúrtagyú béközéplakókat. Majd néztem a Tőzsdepalota előtt felcsapó lángokat, közelebbről is megtekintettem az ismétlődő ostromokat, hallgattam az adekvát "Vesszen Trianon!" kórusokat. Közben, persze telefonozgattam én is, mint ott szinte kivétel nélkül mindenki, aki épp nem ostromolt, nyugtáztam, hogy lányom nincsen benn éppen a lángra kapó kopott palotában, munkahelyén, néztem, figyeltem és spekuláltam.

Hogyan történhetett ez meg?

Ezen spekulálok azóta is.

Lapot azt nem veszek, mert most nincsen avultabb a mai lapnál, de nézem, hallgatom a híreket, és spekulálok, hogy jutottunk ide, ide a mélybe.

Azt gondolom a szavak grádicsán ereszkedtünk alá.

Persze az ilyesminek soha nincsen csak egy oka.

Nemzet kettéhasítása az egyik oldalon, se-hús-se-hal-lapítás a másikon. "Magyar" táborok, cserkészkiképzések, agymosás és példás szervezettség az egyik oldalon. Pragmatizmus, eszméletlenség, szellemi űr a másikon. Rendőrség kriminalizálása itt, rendőrség szétverése ott. Korrupció, tolvajlás és hazug szó mindenütt.

De a szó volt itt a legfontosabb, a szó. A szavakból indult ki minden, azokon ereszkedtünk alá. A vérontáshoz szavak vezettek.

Mikor ennek az évnek az elején fölkértek, írjak az új évről, azt írtam a szavak éve lesz. Nincsen jelentősége, de nagyon szomorú, hogy iga- zam lett.

Nem értek gazdasághoz, pénzügyekhez, adókhoz, iskolában nem tanítok már, kórházba sem járok momentán; ezen intézmények, ügyek rendbetételét másokra bíznám. De a szóhoz értek. Jól-rosszul, de mindennap szóval bíbelődöm, magyarral noch dacu. Szorgos szószedő vagyok, szórakozott szórakó, gépies szómester, rutinos szómíves. És szikár szófejtő, ha kell.

Ha valaki azt mondja politikai ellenlábasaira: marslakók, én értem azt is. Az jelenti: nem emberek. Nem idegen emberek, nem más emberek - nem emberek. Nem érvényesek rá az emberi törvények. Mit lehet a marslakókkal csinálni? Rá lehet azt bízni egy másik B-középre.

Nem most kezdődött, hosszú évek óta ereszkedünk a szavak lépcsején alá. Idegenszívű és marslakó, genetikailag determinált és hazaáruló, röpködnek a köpködött szavak évek óta az egyik oldalról. A másik oldal meg üres szavakkal, vagy gyakran azzal sem felelt.

Ezek a szavak és az elmúlt tíz évben elhangzott sok ezer hasonlatos, de kivétel nélkül jobbról jövő szó vezetett oda, hogy a Magyar Köztársaság véres lett és sebes.

De az utolsó csepp is szó volt.

És az a másik oldalról érkezett

És nem volt üres és nem is volt hazug. A hazugságról szólt e szó, hazugságot bevalló, meglehet igaz, meglehet szenvedélyes, meglehet akkor, pár hónappal elébb meggyőző szó.

De akkor is, most is alpárian durva szó.

Én elég trágár vagyok. De nem vagyok miniszterelnök.

Miniszterelnök ilyen nyelven otthon sem beszélhet. Több száz ember előtt meg különösen nem. Még ha az a több száz az ő embere úgymond. És tudhatja, hogy mindenütt ott vannak a titkos szótolvajok. De nem csak ezért nem beszélhet így. Maga miatt sem.

Minden szóból tett fakad. A durva szóból durva tett.

A tömeg a téren egy baloldali miniszterelnök alpári szavait is skandálta.

Aztán - a jobboldal televíziójának közreműködésével - rohamra indult.

És bevett és kirabolt egy munkahelyi büfét.

És véresre sebzett egy hazát.

De erről az egészről nem az utolsó cseppentő tehet. Hanem azok, akik teletöltötték a poharat.