„A Család hosszú évek spórolása árán visszafizette majd minden adóságát. Végre jövedelmeiket csak magukra költhették volna. Igazi fellélegzés volt ez. A napi kiadások mellett még spórolni is kezdtek. Egy napon azonban szerencsés véletlenek folytán nagyobb örökséghez jutottak. Az örökség nagyobb része egy hatalmas ház volt. Mindenkinek imponált az új szerzemény. Végre nekünk sincs rosszabb, mint a szomszédoknak, örvendeztek. El is döntötték, nem értékesítik, megtartják az örökséget. Úgy érezték, kiérdemelték a jobb körülményeket. Azt is elhatározták, hogy nem válnak meg az eddigi otthontól sem. Jó lesz majd a gyerekeknek. Az „új élet” azonban drágának bizonyult. Időben és pénzben egyaránt. Más volt, mint a megszokott régi. Már nemcsak spórolni nem tudtak, hanem egyre nagyobb kölcsönökre is szükség volt. El-el maradtak a karbantartások is. Mind az új, mind a régi ház állapota romlásnak indult. Értékük csökkent. Helyzetére ráeszmélve a Család morgolódott: igazságtalan velük az élet. Tarthatatlan, hogy nem tudtak annyit keresni, amennyi a létfenntartásukhoz kell. Zaklatottságuk és elvont figyelmük okán, munkahelyükön nem haladtak előre. Valósággá vált az elbocsátás réme. Kockára került a biztos jövedelem és vele a hitelképesség. Ekkor már a régi ház eladása sem pótolhatta a felhalmozott hiányokat. A kirúgást megelőzendő felmondtak a szerintük nem méltányos jövedelmet biztosító munkahelyükön. Már nem köszöntek a szomszédoknak sem. És egyre csak szidták a kölcsönadó uzsorásokat. Dologtalanul és kilátástalanul lézengtek a már csak részben lakott örökségben. Átkozták a külvilágot, amiért magukra hagyta őket. És szidták egymást is. Nosztalgiájuk ébredt a régi ház szerény biztonsága iránt. Talajt vesztetten, türelmetlenül keresték igazukat. Nem nagyon találták, bár mindent elhittek az őket igazolóknak. Így ment egy darabig, mikor egy szép napon a legkisebb gyerek dorongot és gyufát ragadva elindult megbosszulni a világ rajtuk elkövetett bűneit!”

A hajdan volt szocialista állam magához vonta a társadalmi javak többségét és ezzel (ennek egyenes következményeként) legyengítette a társadalom tagjainak saját magukkal kapcsolatos felelősségérzetét is. Ez olyan tény, amivel számolni kell(ett volna). Ennek elmulasztása rendkívül súlyos következményekkel jár(t). Az állam szerepének rendszervált(oz)ás kapcsán tapasztalt átgondolatlansága sok más problémát, kérdést is felvet. De a tárgy most csak a polgárok saját életük iránti felelősségére gyakorolt hatás.

Napjainkban, elsősorban (bár nem csak) az állam lehetőségeinek csökkenése miatt, sok szó esik az állampolgári öngondoskodásról. Jogosan. Nagy szükség van rá. Essen szó egy eddig kevéssé kiemelt témáról. Mégpedig arról, hogy az állam (a továbbiakban állam alatt a központi közigazgatás/államszervezet és az önkormányzatokat együtt értendők) „megfelelő szinten történő fenntartása” maga is az egyén öngondoskodásának része. Ami azt jelenti, hogy az állam működtetése nem lehet kívülről várt, hanem csak erő szerint sajátnak tekintett feladat.

Csak olyan államot lehet elképzelni, amely a saját erőforrásaiból és a polgárai (és azok szervezetei) hozzájárulásából, befizetéseiből fenntartható. Az állam jelenlegi intézményeinek többsége olyan örökség része, amely a mai lehetőségeinktől lényegesen eltérő feltételek, körülmények között keletkezett. Mára nálunk az örökség felélhető része jórészt elfogyott. Az állam saját, nem általunk befizetett erőforrásai megcsappantak. A „maradék” folyó bevételeiből nem fenntartható a régi működés. Nincs más út, mint a polgárok többlet-hozzájárulása. Ennek jelen tárgyunk szempontjából nem a formája az érdekes. A társadalom szereplőinek teherbírásuk szerint, természetesen más-más arányban kell részesülniük a terhekből. Ezen arányok folyamatos gazdasági, szociális és erkölcsi finomítása maga az állami működés, a (valódi, nem mutyizó, megosztó) politika.

Most nem érdemes azon tépelődni, miért, hogyan, kinek az előnyére/hátrányára változott a helyzet. Erre később, ha még érdekes lesz, lehet sort keríteni. Most új (állam)háztartási egyensúlyteremtés és fenntartható új működési modell kell. Az egyensúly elérése a hiány felől nem tud „többlet-befizetésmentes” (azaz „fájdalommentes”) lenni. De új működési modell nélkül, aminek megteremtése maga a reform, sincs értelme a fájdalomnak!

Ha elenyészik a „gyógyulás” lehetősége, csak az állandósult tűrés marad. Az, pedig legyengíti a társadalom immunrendszerét. Ami, (mint tapasztaljuk) teret ad a komolyabb betegségeknek.

Igen, tudomásul kell vennünk: „nincs ingyen ebéd” (olyan, amit valaki meg ne fizetne).

Ugyanakkor azt is tudnunk kell, hogy a mindenkori vágyak és lehetőségek harmóniája a boldogság forrása, nem a kielégülő fogyasztás színvonala önmaga.

Azt minden józanul gondolkodó ember tudja, hogy akkora lakást, autót, nyaralót szabad csak birtokolnia, amit fenn tud tartani ma és a belátható jövőben. Azt is tudja, hogy kisebb lakásra váltva esetleg jut a gyereknek is egy garzon, és mivel a gyerek elmegy, nem lesznek sokkal szűkösebben a maradók sem.

Újra kell gombolni az államot. Nem kisebb állam kell, hanem más, „használat és lehetőség arányos” hozzájárulással és rászorultságarányos hozzáféréssel, néhány konszenzussal meghatározott területen. És vannak nemszeretem, de muszáj feladatok is, amiket meg kell oldani, mert megköveteli az élet.

Mindenképpen el kell mozdulni a bevételek és kiadások egyensúlya felé. Ez a lépés nem spórolható meg. És nagyon kell az ezt támogató reform (harmonizált szakreformok formájában) is.

De nem elég a tisztázott új viszonyok felé mutató reform sem önmagában. Meg kell próbálni egyensúlyt teremteni a polgárok vágyai és lehetőségei között. Ennek eszköze maga a mindennapi kultúra és oktatás. A fenntartható fejlődés kultúrája. Egy olyan világ, ami teret ad a polgárok szabadságának a nem (alapvető) anyagiak feletti javak megteremtése, kezelése terén. Ez a tér lehet iskolája az öngondoskodásának, és egyben az önkifejezés és önmegvalósítás terepe is. Nem elég a puszta megélhetés. Bár minimális szintjének biztosítása Európában elengedhetetlen! Több – lehetőség - kell, az értelmes tettre munkában és az állam rovására növekvő, annak kitöltetlen tereit elfoglaló civil életben.

Az „anyagi egyensúly” leegyszerűsített, de közérthető titka, legalább egy forinttal több bevétel, mint kiadás.

A „szellemi reformé” (harmóniára törekvésé) az értelmes, az elismert cselekvés (jó esetben ez maga a munka) lehetősége.

A mindennapi jólétünkhöz (ma még biztos!) szükségünk van az államra, ezért mihamarabb cselekednünk kell.

Egyensúllyal a reform(ok)ért! Reform(okk)al az egyensúlyért!

A szerző publicista