Addig is: "világsajtó", amely országonként, régiónként és politikai irányzatonként különböző helyi sajtókból áll, jó érzékkel saját helyi dilemmájaként is kezeli a "Budapest-szindrómát" (a La Dauphine Liberée című francia lap kifejezése). Morfondíroznak: hazudnak-e az ő politikusaik (többnyire igen), és milyen hatással lenne az ő országukra, ha ezt Gyurcsány-módra bevallanák, és ehhez hasonló szöveg kiszivárogna. Vajon általában az európai politikai kultúra, a választási verseny mennyit deformálódott a médiakényszerek miatt kötelezővé vált "alkalmazott populizmustól"? Lehet-e még választást nyerni tiszta beszéddel? Van-e olyan határa a választási győzelem érdekében elkövetett lódításoknak, amelyet nem szabad átlépni (és ha átléptük, végképp tilos beismerni)?

Kevesen tartják mentségnek, de szinte mindnyájan megemlítik: Bushtól Blairen keresztül Chiracig a bejáratott demokráciák több tucat vezető személyiségéről derült már ki, hogy tételesen hazudott, és ezt igyekezett akár újabb hazugságokkal is eltagadni. E ponton Gyurcsány megítélése javul: ő éppen fölfedte a hazugságokat, köztük a sajátjait is. És a nyugati sajtó emlékeztet: a nyugati "lebukottaknak" ellenzékük gorombán a szemükre is hányt mindent, naná. A lemondásukat is követelték, hát persze. Eddig azonban egyik ellenzéknek sem jutott eszébe emiatt megkérdőjelezni a megválasztott kormány legitimitását. Az érintett vezetőre, pártjára voltak kénytelenek bízni azt is, hogy maga a "lebukott" rugaszkodjon neki az erkölcsi és politikai hitel, a közbizalom visszaszerzésének, vagy sem. Ez nem erkölcsi, hanem államjogi kérdés ugyanis, és a jogállamot nem lehet átlépni, az ellenzék is abban, sőt abból él.

Ez általános alap. Ezen túl a "világsajtó" egy része lemondatná Gyurcsányt (amerikai liberálisok, francia baloldaliak például), más része éppen benne látja a megújulás garanciáját (brit és amerikai konzervatívok például). Abban azonban összecsengenek a vélemények, hogy ne vezessenek a magyar fejlemények szélsőséges irányváltáshoz. Se jobbra, a radikális és populista nacionalizmus felé, se balra, az osztogató-pazarló államkapitalizmus felé. Ezek az irányok kipróbáltan rosszak, az adott ország szűkebb és tágabb környezete számára. Hazudni a hatalomért bocsánatos bűn, ha és ameddig a választók többsége demokratikusan megbocsátja. Beismerni a hazugságot lehet az első lépés a cselekvő megbánás, azaz a javítás felé. Tisztító botrányt remél sok megfigyelő, s árnyalatnyi többségük erre nagyobb esélyt lát Gyurcsánnyal, mint nélküle. Ám szinte mindegyikük óv az anarchiába süllyedéstől - ez már európai, sőt atlanti közös érdekeket is veszélyeztetne. Ezt elkerülendő, a Fideszt is arra intik, hogy egyértelműen tartsa tiszteletben a jogállami korlátokat. Az ellenzéknek kezére játszhat egy politikai válság, természetesen ki is használhatja - egy határig, amelyet Nyugaton nagyon vastag vonallal meghúztak. Kormányokat váltani nem szabad az utcán, és főleg nem erőszakkal. Az ilyesmi győztese címoldalra kerülne, és sokat látszana a tévékben - de úgy, hogy nem tenné ki az ablakba. Az egész világon úgy látnák: ő törte be.