Eleinte még tudtam ülni. Azt is értettem a félreérthetetlen megnyilvánulásokból, miért van a Hír TV helyszíni tudósítója a Magyar Televízió székházát ostromlók közt, a randalírozók közvetlen közelségében olyan biztonságban, hogy senki nem esik neki sem a kamerának, sem a riporternek. A randalírozók hősként tetszelegtek a Hír TV nyújtotta nyilvánosságnak - vajon miért nem itt olvasták be mindjárt a petíciót is, ha volt közvetítőjük? - a tudósító hangját átfűtötte a "nagy idők tanújához" illő érzelem.

Idővel azután megijedt. Úristen - mondta -, Úristen, fel akarják gyújtani a vízágyút, pedig abban élő emberek vannak!

Úgy ám. Az "élő emberek", a székházat megvédeni próbáló rendőrök között ott volt az én fiam is. Akiről eleinte nem tudtam, hogy ott van, de ahogy haladtunk előre a szörnyűséges éjszakában, nem bírtam ki, hogy fel ne hívjam. Hátha mégse. És hátha be van kapcsolva a mobilja.

Be volt kapcsolva. Az őrült ordítozás háttérzajában annyit mondott: "Nézed a tévét? Beszorítottak bennünket az aulába!" És letette.

Ettől kezdve állva néztem a tévét, s Császár tudósítót végképp nem tudván többé elviselni, átkapcsoltam más csatornákra. Amelyeken azt találgatták, hol vannak a rendőrök.

A székház előtt az ostromlók épp csihadtak némileg, megpróbáltam megint telefonálni, csak hogy tudjam, megsebesült-e. Elhadartam, mit látok a képernyőn, mi van az ajtón kívül, s mit mond a tévében a rendőrségi szóvivő meg a kommentátor éppen: hogy időbe telik, amíg megjön az erősítés. Felesleges volt mondanom, mert sejtettem: akik eleve azzal a tudattal mentek bevetésre, hogy elavult a felszerelésük, majdhogynem hatástalan a náluk lévő, a randalírozók megfékezésére szánt könnygáz, hogy egy baseballütő szét tudja verni a maguk elé tartott, könnyen széttörhető, derék alatt nem védő műanyag pajzsot, lélekben alighanem mindenre felkészültek.

Tovább néztem a közvetítést, és nem értettem, mit keres a helyszínen még mindig a kövekkel dobálózó, autókat gyújtogató, fékevesztett randalírozók mögött felfedezhető, bámész tömeg. Az ártatlan, demokratikus jogaival élő, tüntető tömeg, amely cigarettázva, beszélgetve, a képek tanúsága szerint olykor nevetgélve, egy katasztrófaturista nyugalmával nézi, mint tör-zúz s ront neki a rendőröknek, majd sétál be a szétvert bejáraton a székházba a "belőlük levált" csoport. Sose tüntettem, nem tudtam: ez így megy? Odamegyünk, szónokolunk, aztán előkelő idegenként nézzük, mit művelnek mások.

Hajnalban, önkínzásképpen visszakapcsoltam a Hír TV-re. Császár tudósító épp akkor nyújtotta a mikrofont a Kossuth térre már visszavonult csapat valamelyik prominens képviselőjének - mondván, "barátaim, nem vártunk hiába!" - nehogy már ne legyen újabb megszólalási lehetőségük. A képernyő alján futó szalaghír tudatta, hogy a Hír TV munkatársa a Szabadság téren a rendőri intézkedés során megsebesült. Miként az én fiam is: mindkét lábát kövekkel, téglákkal találták el.

A székház védelmében részt vett rendőröket - akiket nem vitt súlyos sérüléssel kórházba már korábban a mentő - reggel orvoshoz vitték, sebeiket bekötözték.

De éltek, mind éltek. Császár tudósítónak ugyan ez nem volt hír, ám nálam jobban ennek senki nem örült kedd hajnalban, a székház ostroma után.