Gyurcsány Ferenc a maga részéről most kiiktatta azt a hézagot, amit közvetlenül a választások után maga is, szerepéből következően - politikusként - "legitimált". A szakadék akkori szavai és az utólag beismert valóság között most megszűnni látszik, hiszen kimondta, hogy hazudott, többes szám első személyben ismerte be, és közvetlen politikustársai nem tiltakoznak az ellen, hogy a nevükben is beszélt.

Sokuknak korántsem volt kényelmes tehát az önként vállalt szájkosár, a folytonos öncenzúra, a mérgező közbeszéd.

A politikai-társadalmi reakció azonban megdöbbentőbb, mint a szocialisták által beismert hazugság. Mert a jobboldal politikai szereplői mintha nem a régóta folytatott hazugság mindennapi mérgét, következmények nélküli, országos járványát tekintenék botránynak, hanem azt, hogy Gyurcsány Ferenc elsősorban önmagára és pártjára nézve most már be is ismeri. Mintha azt tekintenék tűrhetetlenül "példátlannak", "morálisan megsemmisítőnek", hogy valaki fokozatosan, avagy hirtelen eljutott oda, hogy kimondja: Elég volt! Az igazat kell végre kimondani.

Ezt a merész gesztust most úgy tüntetik fel, mintha nem az őszinteség lenne az egész társadalom érdeke. Az lenne. És a "vérbeli" politikusoké nem az lenne? Most úgy viselkedik egy részük, mint akinek elvették a játékát: a hazugság eddig kölcsönösen elfogadottnak látszó játékszabály volt, ezt szegte meg a miniszterelnök. A reakciók azt jelzik: sikerült a társadalom elleni lassú merénylet, amit a politikai osztályok a rendszerváltás óta folytatnak. Ha nem mással, akkor a folytonos elkenéssel, elhallgatással.

Az igazság minden olyan cseppjének, amit nem mondunk ki, mert gyávák vagyunk, vagy mert érdekünk az elhallgatás, egyre keserűbb lesz az íze. Lényegében mindegy, hogy személyesen kinek, kiknek a mulasztása, hogy folytonosan elhalasztódik. Mindegy, hogy egyetlen személy vagy az összes közszereplők asztalán gyűlik a hazugságpohár. Hiszen már sok "civil" családban is rég folyik ez a játszma. Tudjuk, milyen ritka a teljes őszinteség. Annál gyakoribb a titok, a cenzúra, a tabusítás. Ott áll a kehely a kredencen, a tálalón: "az önismeret keserű kelyhe", mindenki tudja, mi van benne. Én tudom, hogy te tudod, hogy ő is tudja, hogy én tudom, és da capo al fine... - adjuk tovább beleegyező pillantással a titkot. A gyermekeink is naponta nyelik a lelki békát, mert érzik, hogy nem vagyunk őszinték, aztán lassan felnőnek, ők is megszokják, hogy a levegő atomjaiban, amik ízetlenek és láthatatlanok, ott van egy idegen vegyelem, a folytonos hazugság.

Most úgy látszik, Gyurcsánynál betelt a keserű pohár. Nem beszélt illemtudóan, és hiba, hogy más aktorok hazugságaira is kitért, visszamenőleg. De álszentség, ha valaki magáról azt állítja: neki nincs ilyen pohara. Hazudjunk tovább "illemtudóan"?