Szinte elveszett a hatalmas tömegben, a televíziós stábok és a közönségérdeklődése a segítőkkel, felvezetőkkel, saját orvossal „kísért"profikra irányult. Belőlük pedig jócskán akadt.

A legmagasabb európai csúcsot megkerülő versenyre a világ minden tájáról a legnagyobb sztárok neveznek. A 158 kilométeres kör csupa emelkedő és lejtő, az összesített szintkülönbség nyolcezer-hatszáz méter. A kétnapos versenyt helikopterekről közvetítik, az út két oldalán tízezrek várják a futókat, akik a cél előtti utolsó szakaszon – mint a Tour de France kerékpárosai – az ünneplő tömeg közepén szétnyíló buborékban haladnak.
A rajt előtti lázas nyüzsgésben magányosan álldogáló férfit kedélyesen hátba veregette néhány nepáli futó. Kérdezték, honnan jött, és milyen magasan van a hely? Mert az ő falujuk háromezer méteren található, és onnan csak felfelé futnak. A férfi azt felelte, Németh Csabának hívják és egy Miskolc nevű városból jött, ami körülbelül százméteres tengerszint feletti magasságon fekszik. A nepáliak arcán kiszélesedett a vigyor.
– Bátor ember vagy te, Németh Csaba – mondták –, hogy idemerészkedsz a laposról a hegyek közé. Nagyon bátor.
A mezőny éjjel kettőkor rajtolt, és az első komoly emelkedőig nagyjából együtt haladt. Három óra múltán már csak egy húszfős bolyból állt az élmezőny. A második emelkedő azt is szétzilálta. Németh Csaba akkortól kezdve egyedül futott. Az órát még indulás előtt levette, ne zavarja, mit mutat a stopper. Egy idő után elhomályosodott körülötte minden. Olykor zihált mellette valaki, majd lemaradt. Távolról érzékelte, hogy néha emberek sorfala között fut, simogatják, vízzel locsolják, behajolva az arcába kiabálnak, majd eltűnt a tömeg, és ő a nyílt terepen futott tovább. Fáradtság nélkül, kissé mámoros fejjel, mintha finom pezsgőt ivott volna. Föl, le, föl, le. Azután az ösvény egyszerre csak aszfaltra váltott, házak között járt, majd átfutott egy dobogón, és a hangosbemondó azt üvöltötte, hogy 21 óra 37 perces eredménnyel második Németh Csaba, Magyarország!
A lejtőn veszített. A versenyirodán kifüggesztett részeredmények szerint valamennyi emelkedőn ő volt a leggyorsabb. Lassúnak a lejtőkön bizonyult – már ha lassúnak tekinthetjük, hogy huszonegy és fél órán keresztül öt és fél perces kilométereket futott. Igaz, egyvalaki még ennél is jobbat tudott.
Németh Csaba az idén 38 éves. Azt mondja, az ultramaratonisták mezőnyében ez még nem számít magas kornak, az effajta versenyeket ugyanis nem az izomtónus és a tüdőkapacitás dönti el, a pillanatnyi formánál fontosabb, hogyan sikerült fejben felkészülni. Elhisszük neki, mivel gyermekkora óta a lelkét is keményíti a soron következő kihívásra. Tizenhét évesen már maratoni távot futott, számos magyar bajnoki címet nyert, az 56 kilométeres Mátra–Bérc hegyi futóversenyen tizenegyszer lett első. Skóciában 153 kilométeres hegyi versenyt nyert, az Athén–Spárta közötti 250 kilométeres ultramaratonon 28 óra 45 perces idővel a kilencedik lett.
Az alapozást egy régi vágású, tarkón legyintős, pajeszhúzogatós tornatanárnak köszönheti, aki nem hagyta elkallódni a többi csellengő lakótelepi gyerek között. Hihetetlen edzéseket tartott. A város túlsó végéből beépített kémek jelentették neki, hány futó fordult vissza korábban. Aki buszra szállt, lebukott az izzadtságpróbán, aki vizet locsolt magára, a hazudozásba zavarodott bele. Ez a csibésziskola később komoly befektetésnek bizonyult, amikor húszévesen egy félig hamis vonatjeggyel beutazta egész Európát. Pontosabban mondva, a jegy igazi volt, csak ő nem. Szabadságát töltő vasutasnak adta ki magát, miután talált egy Németh Csaba nevű MÁV-alkalmazottat, aki jó pénzért eladta névre szóló nemzetközi szabadjegyét.
Katonaként a sportszázadba került, ahol minden héten versenyeznie kellett. Ha csupán második lett, igazoló jelentést várt tőle a parancsnok. Leszerelés után hegyet mászni tanult. Ipari alpinista lett, mert kevés munkával sokat kereshetett, s maradt ideje az utazásokra. Két év után már Európa legmeredekebb szikláin mászott. Sokszor egyedül, biztosítókötél nélkül. Alkatát a mászáshoz igazította, hatvanötről ötven kilóra fogyott, miközben formáját napi négyszáz húzódzkodással tartotta karban. Elterjedt róla, hogy egyszer fogadásból klottnadrágban és edzőcipőben megmászott egy négyezer méteres csúcsot, ezt később nem győzte cáfolni. Fogadásról szó sem volt. Egyszerűen csak nem érkezett meg a felszerelése. 
Hegymászókarrierje egy műfalmászó versenyen ért véget, ahol a második fogásnál letört alatta egy kapaszkodó, és hanyatt esett. Úgy érezte, jelet kapott, hogy ideje váltani. Aznap este már az első triatlonversenyére készült – fejben. Három évvel később a csehországi „ironman” Európa-bajnokságon  – ami 3,8 kilométer úszásból, 180 kilométer kerékpározásból és 42 kilométeres futásból áll, s a legjobbak bő kilenc óra alatt teljesítenek – a harmadik helyen végzett.
Ipari alpinistából kerékpárüzleti eladó lett, majd extrémtúrák vezetésére vállalkozott egy utazási irodánál. Műkedvelő kalandorokat kísért vadvízi evezésre, hegyi túrákra, őserdei táborokba. Térdig érő lánya, akit akkoriban csak hathetente látott, egyszer megkérdezte: apa, ugye te Algériában élsz?
– Nem – mondta hirtelen elkomolyodva. – Itt élek veletek, Miskolcon.
Másnap már új munkahely után nézett. Eladó lett a város egyik hegymászócikkeket árusító boltjában. És készült a következő ultramaratoni futóversenyre. Nyolchetes programot állított össze magának, heti négyszáz kilométer futással. Mindig csak föl, egyre magasabbra.
A Mont Blanc-t megkerülő verseny ismeretlen ezüstérmeseként szinte nemzeti hősként ünnepelték Franciaországban. A távot alig ötszáz induló teljesítette, több mint kétezer futó feladta a versenyt. Nem maradt sok ideje a gratulációkat fogadni, indult a vonata. Miskolcon egykedvű, közömbös emberek bámulták a lakótelepre hazatérő fáradt arcú férfit. Otthon aludt egy napot, majd másnap bement dolgozni. Közben már azon törte a fejét, hol talál kellően meredek és hosszú lejtőt, ahol megtanulhat lefelé is futni. Anélkül ugyanis félembernek érzi magát a hegyen.