A Szabadság téri csata
Élénk szakmai érdeklődéssel figyeltem a kedd hajnali eseményeket a Szabadság téren.
Rendőrségi ügyekben elsősorban gyanúsítotti tapasztalataim vannak, de a csőcselék kezeléséről van némi fogalmam: fiatalabb éveimben, újonnan előléptetett őrmesterként nekem jutott a feladat megtervezni és megszervezni egy ejtőernyős század éves karhatalmi kiképzését. (Sajnos - vagy szerencsére - a végrehajtást már nem bízták rám.) Évente kétszer, heteken át mást sem csináltunk, csak zöldre festett arccal és föltűzött szuronnyal vagy jó méteres tölgyfabotokkal gyakoroltuk, hogyan kell először képzeletbeli, aztán valódi erőszakos zavargást (civilbe öltözött bajtársak tömegét) felszámolni. Hogyan kell ékbe fejlődni, harclépcsőbe fejlődni, alegységet harcérintkezés közben leváltani, fenyegetett szárnyat megerősíteni. Mi a teendő, ha fegyvert észlelünk, ha felismerjük a fő bajkeverőket, ha utcatorkolat mellett kell elhaladni, ha váratlanul jobbról..., ha váratlanul..., ha.... Nincs ebben semmi, ami különösebb zsenialitást követel - jól bevált alapelvei vannak, amelyektől el lehet ugyan térni, de az elég kockázatos.
Talán a legfontosabb alapelv az, hogy ha nem akarod, hogy nagyon sok ember haljon meg, ne szorítsd a tömeget szűk helyre, sikátorba, zsákutcába: az összezsúfoltság azonnal kiváltja a pánikot, letapossák egymást és az embereidet is. Inkább nyílt terület felé kell terelni a tömeget, hogy szét tudjon szóródni (ezért nevezik ezt a feladatot tömegoszlatásnak). Még akkor is, ha így a bajkeverők meglógnak. Ezzel nem is volt semmi baj a Szabadság téren: a hatékony rendőrségi intézkedés olyan sokáig váratott magára, hogy a csőcselék már régen elunta a dolgot, a bajkeverők már visszamentek a Kossuth térre, a fosztogatók már hazavitték zsákmányukat, a kíváncsiskodók különösebb noszogatás nélkül is elhagyták az MTV épületét.
Egy másik alapelv, hogy a rendelkezésre álló erőből tartalékot kell képezni. Ha lehet, az emberek harmadát (utópia), negyedét-ötödét (általában), de minimum egy tizedét (ennél kevesebb már veszélyesen kevés) előre nem látott helyzetekre kézben kell tartani. Ezzel bizony nem volt minden rendben. Vagy inkább semmi nem volt rendben. A tartalék-képzés nemcsak a helyszínen intézkedő parancsnok feladata: ha több helyen kell biztosítani, akkor a felügyelő parancsnoknak kell gondoskodnia egy bárhol gyorsan bevethető tartalékról. Ilyen láthatóan nem volt. A televízió épülete előtt egy elég kis létszámú, de eltökélt csapat jó másfél-két órán át randalírozott, autókat gyújtott föl, akadályozta a tűzoltók munkáját, nyílt ütközetben kétszer is visszavonulásra kényszerítette a rohamrendőröket, elfoglalt egy vízágyús gépkocsit, és jó félórás makacs kísérletezés után betört az épületbe.
Az RTL riportere többször föl is tette a kérdést a Rend Őreinek: miért a passzivitás, miért nem intézkednek? A miniszter csak hümmögött-hammogott, Garamvölgyi László rendőrségi szóvivő viszont nyíltan fogalmazott: időbe telik, amíg vidékről összegyűjtenek annyi rendőrt, hogy intézkedni tudjanak, mert "a rendőrség nem erre készült". Az elmúlt 16 év többé-kevésbé békés tömegmegmozdulásai után a főzsaruk nyilván nem számítottak arra, hogy a tüntetésből ilyen erőszakos zavargás lesz. Ami bizony súlyos mulasztás: a főzsaruk egyik alapfeladata pontosan az, hogy ne higgyenek a húsvéti nyusziban, ne engedjék magukat tévhitekbe ringatni - és hogy ne térjenek el jól bevált alapelvektől.
Még egy alapelv, hogy amikor intézkedésre kerül sor, az legyen gyors, határozott, ellentmondást nem tűrő - még akkor is, ha fizikai kényszert kell alkalmazni. Ezzel szemben az Index szerint egy rendőrtiszt valami olyasmit mondott a rádióján, hogy "nem fogunk harcolni, az idő mindent megold". Ez kétségtelenül igaz - Maynard Keynes angol közgazdász aranyköpése szerint hosszú távon mind meghalunk. De talán nem akkor a legszerencsésebb dolog az idő gyógyító múlására számítani, amikor ég egy védett létesítmény, amikor a benn tartózkodók testi épsége csak a botokkal és kockakövekkel felfegyverzett, diadalittas tüntetők jóindulatától függ, amikor törik-zúzzák a berendezést.
Békeidőben egy normálisan működő államban ezer lakosra csak egy-négy fő rendvédelmi erő (rendőrség, csendőrség, határőrség) jut. Nyilvánvaló, hogy ekkora létszámbeli különbség mellett a rendőr legfontosabb felszerelési tárgya nem a gumibot, a pisztoly vagy a riadóautó, hanem a tekintély. És - ideális esetben - a tekintélyt nem gumibottal vagy pisztollyal vívja ki, hanem fegyelmezett magatartással, profizmussal, korrekt és részrehajlás nélküli intézkedéssel. A polgár nem azért nem hülyézi le a rendőrt, mert fél tőle, hanem mert tudja, hogy az valójában egyáltalán nem hülye. Nem azért engedelmeskedik utasításainak, mert fél a rendőri brutalitástól, hanem mert tudja, hogy az ellenállással nagyot ronthat saját helyzetén.
Tapasztalataim szerint a magyar rendőrség tekintélyével bajok vannak. Ebben az elöljárókat, a legfőbb főzsarukat terheli a legsúlyosabb felelősség - az ő feladatuk beosztottjaikat a lehető legmagasabb színvonalra hozni, a lehető legjobb kiképzésben részesíteni, a lehető legjobb felszereléssel (tehát például nem kerti slaug jellegű vízágyúval) ellátni. És - talán a legfontosabb - beosztottjaikban megbízni és intézkedéseiket támogatni.
A Szabadság téri csata valószínűleg sokat ártott a rendőrség tekintélyének. A tüntetésből sokmilliós kárral járó zavargást okozó rendbontók a tévé kamerái előtt kényszerítették (sajnos ezt kell mondanom) pánikszerű visszavonulásra a rohamrendőröket, órákon át szabadon garázdálkodhattak egy elég fontos középületben a főváros szívében, és meglógtak a felelősségre vonás elől.
