Maguk szerelme
Addig azt gondolta az ember, hogy tényleg fölösleges olyan nagy ügyet csinálni az opera színpadi részéből, egy fehér dobogó állt a pódium közepén, és mégis teljes értékű előadást láttunk. Volt néhány fölösleges fényeffektus, és mindenki más stílusban és más odaadással játszott, nem tisztázták, hogy mennyi eszköz megengedett, a tenor üres tenyerébe bámult, amikor föl kellett olvasni egy levelet, de azt a levegőt előtte nem nyomták a kezébe, mint az óvodában szokás. Egységes nem volt az előadás, de előadás volt.
Elsősorban Rost Andrea miatt, aki láthatóan nagyon akarta ezt a Traviatát. Ha van egy kis tehetség a rendezőben, talán lebeszéli erről, nem kell annyira akarni, körbetáncolni mindenkit a színpadon, de ha a tehetséget hiányoljuk Káel Csabából, akkor ezzel az erővel azt is elvárhatnánk tőle, hogy tanuljon meg a vízen járni. Rost Andrea-ügyben meg az a szomorú vagy akár vidám igazság, hogy jobb énekesnő, mint valaha, tud, akar, kifejez, most éppen sok a teljes első felvonásban, de az ember persze jobban szereti a nagy akarást nézni, mint az unott bombabiztosságot. Rost hangja az idők során megfáradt, jelenleg a felső regiszter kifejezetten csúnyán szól, de az egész lényében van valami töltet. Nem mondom, hogy nagyon nemes az a töltet: az az érzésem, hogy Rost Andrea elsősorban magát szereti, de legalább őt nagyon.
Meg hát kit szeressen?
Ezt a rémes embert, a tenor Giuseppe Sabatinit, akinek a hangja kiválóan alkalmas lenne arra, hogy a velencei lagúnákon szórakoztassa vele a valami igazi olasz kalandra vágyó nyugdíjasokat, de Alfredóra kevésbé. És ha a hang szárazsága nem lenne elég baj önmagában, akkor jön hozzá az interpretáció, valami beteges crescendo-decrescendo mánia, egyetlen frázis sincs értelmesen végigénekelve, mert közben elhalkul, erősödik, az egész szétesően lassú, erőtlen, nagyon kidolgozott, csak éppen tökéletesen értelmetlen minden, be kellene jönni a szobába, viharosan és szerelmesen, de nem ez történik, hanem egy tenorista produkálja magát. Ő az egész előadásban a legkellemetlenebb. Meg hogy az érzelgősséget erősíti a zenekar és Marco Boemi karmester is. Egyébként sokkal szebben szólnak a Miskolci Szimfonikusok, mint azt remélni vagy várni lehetett volna, de hüppögnek, sírnak, csak azt mutatják meg, ami Verdiben a könynyes, azt, ami keményen, kíméletlenül okos, nem lehet hallani. Így aztán a harmadik felvonásra odáig jutunk, hogy a Traviata elszántan ölelgeti önmagát, énekel, szépen, tisztán, de az egésznek az érzelgőssége elnyomja a világ közönyét, nemcsak az utca szenvtelenségét, hanem még azt a kényelmetlen érzést is, amit a halálos ágynál át lehet élni: sírunk, sírunk, de Violetta halála attól még mindenkinek jól jön.
Közben azért volt egy második felvonás is, Anthony Michaels-Moore Germont-alakításával, amely talán nem is nagyon alakítás. Szép, egyenletes, nagy hang, egy kis izgalmas fátyolossággal a felszínén. Az egyenletes hangadás és az egész színpadi lét némi merevséget, szögletességet mutat, de hát hogyan kellene beszélnie egy jól szituált úriembernek a fia kétes erkölcsű szeretőjével? Az kicsit furcsa, hogy ugyanez a magabiztosan harsány kimértség megmarad a hangjában a harmadik felvonásra is, de neheztelni érte igazán nem lehet. Ez a nap Rost Andrea napja, és ha a végére többet tudtunk meg róla, mint Violetta Valeryről, az sem baj.
