Első képzeletbeli delikvensünk elöljáróban közli, hogy mélységesen fel van háborodva, mert becsapva érzi magát, és igencsak sokkolták a megszorításokról szóló hírek - majd sorolni kezdi a benyomásait. Először is, a koalíciós pártok a kampányszólamaikhoz képest rögtön a győzelem után 180 fokos fordulattal nyitottak a gazdasági helyzet és az ország számára üdvös adópolitika kérdéseiben, a neoliberális közgazdák által kierőszakolt megszorítások viszont (amelyekre amúgy az előző szociálliberális kormány esztelen pénzszórása miatt van most szükség) az ígéretek ellenére sem hozták vissza a külföld bizalmát. Egyébként is, teszi hozzá, a remélt bevételnövekedés jó részét idén elvitte a forint árfolyam-ingadozása. Alanyunk egy újabb restrikciós pakk körvonalait is felismeri, melyet "lemaradási programként" említ, és kritikusan hozzáteszi, megszorító csomagterv létére legalábbis meglepő, hogy a brosúra a hiány átmeneti növekedésével számol, miközben a műfajilag legalapvetőbbet, az euró bevezetésének céldátumát nem tartalmazza. Sérelmezi továbbá, hogy cinikus módon "országreformmá" maszkírozták a szóban forgó szöveget.

Emberünk reformok ügyében sem látszik bizakodónak. Meggyőződése, hogy kezdeti forrásbevonás nélkül nem létezhetnek reformok, pénz viszont nincs, tehát reformok sem lesznek. Csak hablaty, ötletbörze és kapkodás van, ő legalábbis így látja, kivált amiatt, hogy a folyamatosan adagolt tervekben újfent a kivonási műveletek dominálnak. A magasabb rendű összefüggésekről és a középtávú célokról viszont semmi koherenset nem hall (igaz, elismeri, hogy nincsen abszolút hallása). Az is zavarja, hogy két párhuzamosan futó kormányzati dokumentum (Új Magyarország fejlesztési terv és konvergenciaprogram) ugyanarra az időtávra ellentétes növekedési és foglalkoztatási trendekkel kalkulál - holott az hiába két paksaméta, az országból ugyebár mégiscsak egy van. Ugyanez a válaszoló növekvő szociális feszültségeket lát, sztrájkokat, tüntetéseket, és egy kormányt, amely rövidke második országlása alatt már majd' minden fontosabb társadalmi csoporttal összeveszett; orvosokkal, diákokkal, az államapparátus dolgozóival, mostanában pedig éppen a nyugdíjasokkal készül összerúgni a port. A konklúziója lesújtó: kamikaze kormányunk politikai és népszerűségi matthelyzetbe lavírozta magát, és még az sem egészen biztos, hogy egyáltalán képes kitölteni a ciklusát.

A fenti hurrápesszimista látlelet pandanját egy javíthatatlan drukker ismerteti velünk - beszéde halk, majdhogynem amolyan rejtőzködő típusnak tűnik. Ő úgy látja, hogy a kormány (akceptálható módon) a választásokig a politika racionalitását követve fogalmazta meg üzeneteit, a győzelem után viszont dicséretes módon azonnal átváltott egy felelősségteljes, makrogazdasági logikára. Az ország régi-új vezetése a kódolt népszerűségvesztéssel dacolva rögtön nekiállt rendbe tenni a költségvetést, és e munka folytatására a következő évekre is elkötelezte magát, ami elengedhetetlen az ország nemzetközi hitelének visszaszerzéséhez, és a középtávon fenntartható növekedés megalapozásához - s ezek elvitathatatlan érdemek szerinte. Ráadásul mindezt a kormány egy olyan filozófia mentén teszi, mely meghonosítására nagyon nagy szükség volna már végre idehaza: a rendszerhatékonyság primátusa, az öngondoskodás gondolatának elültetése a fejekben, a globalizált világ törvényeinek elfogadása és a társadalmi igazságosság fokozottabb érvényesülése - ezek volnának a kulcsszavak.

E delikvens valódi történelmi tettnek ítéli, hogy 16 évnyi totojázás után a Gyurcsány-kormánynak van mersze hozzányúlni a nagy állami elosztórendszerek azon elemeihez, amelyek felett eljárt már az idő, mivel kiderült róluk, hogy jelenlegi formájukban tarthatatlanok. A túlméretezett és lomha államigazgatás újragondolása, a demográfiai okokból elavult közoktatás ésszerűsítése, a forráshiányos felsőoktatás és egészségügy bajainak orvoslása és a piac logikájával szembemenő paternalista ártámogatások rendszerének fokozatos leépítése - ezek mind bölcs lépések szerinte. Emberünk úgy látja, hogy a színlelt szerződések néven futó össznépi adókerülő játék felszámolására tett kormányzati kísérletek még akkor is méltányolandóak, ha egyébként társadalmi feszültségeket generálnak, és összességében jó úton haladunk egy életnívójában és mentalitásában is európaibb ország megteremtése felé - az egyensúly-reform-fejlesztés hármasságának égisze alatt. Az pedig, hogy a kezdet némiképp nyögvenyelős, és apróbb bizonytalanságoktól sem mentes, részint szükségszerű, részint másodlagos a távlatosabb célokhoz képest. A folyamat későbbi stádiumában kecsegtető eredmények pedig akár még a kormány ismételt újraválasztásához is elegendőek lehetnek majdan.

Két végletes, ámde az elmúlt hetekben tonnaszám sulykolt helyzetértékelés. Ugyanazon virtuális tintapaca tökéletesen eltérő értelmezései, melyekben csak egy a közös: vegytiszta formájában jelentékeny intellektuális öncsalások árán tartható csupán bármelyikük is. Mély szkepszis vagy malícia szükséges ahhoz, hogy csak káoszt lássunk mindenütt, ugyanakkor nem kevés jóindulat kell, hogy az előttünk fekvő krikszkrakszban egy tempósan formálódó, vonzó jövő körvonalait felfedezzük. Ordas közhely, hogy az igazság vélhetően a kettő között lehet - még ha az árnyalt gondolkodásnak így a kampány sűrűjében éppen nincsen is szezonja (meg úgy általában sem divat valamiért mifelénk). De mindenképpen retusálnunk kell itt-ott, ha koherens megfejtésre vágyunk.

A két szélsőséges véleménypólus elemeinek kombinációjából kedvünkre megalkothatjuk saját leírásainkat a kurrens helyzetről. Például: a megszorítások ez évre prognosztizált hozadékát valóban elvitte a cica, de a hitelesség helyreállításához azért szükség volt rájuk. Vagy: a konvergenciaprogram tényleg nem tartalmaz az euró tervezett bevezetésére vonatkozó pontos dátumot, de a gazdaságpolitika iránya jóval fontosabb, mint egyetlen egzakt határidő. Esetleg: egyelőre tényleg nem látszanak a reformok nagyobb összefüggései, de ilyen rövid idő alatt nem is várható el, hogy teljesen összeálljon a kép, a finanszírozás igazságosabbá és biztonságosabbá tétele felé viszont igenis megtörténtek az első lépések. Elismerhetjük továbbá, hogy a kormány valóban túl sok frontot nyitott egyszerre, de ha érdemben lépni akar minden fontosabb területeken, akkor ezt a ciklus elején kell elkezdenie az ilyesfajta középtávú programok kifutási ideje miatt, merthogy a választási periodicitással bizony mindenkinek számolnia kell, ha politikus. Mondhatjuk azt is, hogy a büdzsé ramaty állapota nem kis részben e kormánykoalíció sara ugyan, de legalább készek és képesek is korrigálni korábbi hibáikat, a pénz pedig az emberekhez került, csak éppen nem teljesen igazságos módon. Még egy példa: bár szép gondolat a szürkegazdaság kifehérítése, de az egzisztenciálisan kivérzett rétegek szociális helyzetére nézve végzetesek lehetnek a mostani intézkedések, még ha a szolidaritás nemes eszméje vezérli is őket. S végül: az átmeneti stagnálás, illetve visszalépés tulajdonképpen egy ár, amelyet a jövő érdekében meg kell fizetnünk.

Az ilyesfajta verbális akrobatikai mutatványok akár szórakoztató játékként is tekinthetők (már ha kellően önfeledt pillanatunkban vagyunk), ám a megidézett viták relatíve könnyen átlátható retorikai szerkezetük ellenére természetesen korántsem tét nélküliek. Ahhoz viszont, hogy igazságot oszszunk - elsősorban persze önmagunk számára - ki kell következtetnünk, hogy aki éppen beszél, az vajon miért is mondja éppen azt, amit. Illetve, hogy meggyőződésből mondja-e, vagy egyszerű szélhámiával van-e dolgunk. Hogy ki beszél üres lelkesedésből, és ki józan megfontolásból. Biztosra sosem mehetünk, ezért munkahipotéziseinkre vagyunk utalva, ha úgy tetszik, tippelnünk kell. Megint csak: üres lelkesedésből vagy józan megfontolásból. Bár egyértelmű volna a határ - de nem az. Ez rejlik a nagyobbik kormánypárt támogatói körében tapasztalható elbizonytalanodási hullámnak a mélyén is. Mert nehéz viszonyulni ahhoz a kimondatlan kormányzati felhíváshoz, hogy "gyertek velünk, hisz mostantól komolyan lehet venni minket!" A későn érkező őszinteség miatt ugyanis ma már több a kétkedő és kevesebb a drukker. Mindez Oscar Wilde fanyar klaszszikusának igazát bizonyítja: az őszinteség kis dózisban veszélyes, nagy dózisban akár végzetes is lehet. Mármint esetünkben a kormányra nézve.

Persze ma még korai volna erről bármit is állítani. A "kormány elleni megindulás" orbáni szintagmája némiképp nyugtalanító ugyan, de az is inkább az ellenzéki vezér hullámlovagolhatnékjáról szól, ám bajosan tekinthető a közhangulat adekvát megragadásaként - már ha valamiféle echte forradalmi hangulatra próbált az exminiszterelnök utalni. Orbán valóságolvasatában a kárörvendő lelkesedés jóval erősebbnek tűnik, mint a józan megfontolás. A Fidesz környékéről érkező helyzetértelmezések egyébként szinte kivétel nélkül valamiféle "forradalmi fóliát" próbálnak ráerőszakolni az aktuális jelenre. Schmidt Mária '56 körvonalait látja, Martonyi Jánosnak '47 jut az eszébe, Navracsics Tibor a nyolcvanas évek végének állapotaira asszociál, Semjén Zsolt pedig 1848-cal vél hasonlóságokat felfedezni. Mindig ez történik, ha egy amorf pacába akarunk értelmet vinni, eleresztjük a fantáziánkat és temperamentumunk szerint társítgatjuk gondolatainkat. Meglehet, az ilyen válaszok néha többet árulnak el a válaszolóról, mint a vizsgálat tárgyáról.

Maga Gyurcsány Ferenc is nemegyszer rossz helyre nyúl, amikor a mostani helyzet leírásához keresi a szavakat. Nemrégiben például azzal érvelt, hogy Wekerle Sándor hajdani miniszterelnökünket sem ünnepelték annak idején, amikor a közvélemény szinte egységes ellenkezése ellenére megszüntette az egyházak anyakönyvezési jogát, az utókor mégis a polgári Magyarország modern alapjainak megteremtéseként értékeli akkori államreformját. Úgy tűnik, a rossz történelmi analógiák szezonját éljük; Wekerle megidézett tettét ugyanis ellenzékének zöme is támogatta, az emberek pedig akkoriban szabályos fáklyásmenettel jelezték egyetértésüket. Ha igaz, hogy az analógiás gondolatok leginkább a kimondóikról árulnak el valamit, akkor láthatóan a miniszterelnök is küszködik még azzal a pacával. Gyurcsány hasonlata azért sem találó, mert Wekerle reformja nem zsebre ment. Ezért látszik világosan: most nem lesz fáklyásmenet.