Akár jól érzi magát ebben a szerepben, akár nem, már nyugodtan tárhatja szét a kezét: látjátok, mit is tehetnék, ők így akarják, mennem kell. Orbán a két választás között rövid pihenőt tartott (lásd Julius Caesart a Rubicon folyó partján), s hagyta, hogy az ellen hadd főjön keserű levében, emberei pedig, kieresztve a gőzt, hadd tegyék újra megkérdőjelezhetetlenné vezéri pozícióját annyi sok vesztes csata után, hogy aztán teljes erkölcsi vértezetben állhasson elébük: veszélyben a demokrácia, jöhet a parlamenti választások harmadik fordulója. Mozgósítást hirdetett ismét, a hadakat össze kell terelni, legyen elég a szavazat ahhoz, hogy "megindulhassanak" a kormány ellen.

Orbán stratéga: derült égből villámcsapásként érkező fölhívása előtt, ha nem is a Rubicon mentén, de a Balatonnál tartott eszmecserét zászlóhordozóival, ahonnan hagytak kiszivárogni néhány taktikai elemet, mondjuk '56 és a forradalom szeléről. Pár nappal később Esztergomból jött a kormány elleni megindulás buzgalma, hogy néhány órával később a Reutersnek nyilatkozva finoman enyhíteni lehessen: a lázadás szót ő talán nem használná, de "a népi ellenállás azért megengedhető egy demokráciában". Szeptember 23-án jöhet a nagy erődemonstráció: mindent fölépített.

A Fidesz elnöke sokáig jó kockajátékosnak tűnt. Dobhatott egyest vagy kettest, azt előbb-utóbb valahogy mindig hatosnak láttatta. A választásokon most már csak hatost dobhat a győzelemért - a hármas-négyes nem elég. Kérdés persze, mi a hatos: a megyei listákat meg lehet nyerni ugyan, de a kiürített megyék nem jelentenek politikai erőt. A nagyvárosok némelyikét el lehet talán hozni a koalíciótól, de ez kevés lesz. A falvakban függetlenek indulnak. Budapest? A legfontosabb fellegvár, de talán megkockáztatható: ha Orbán mond még egy-két nagyot, Demszky Gábor üzembiztosan a posztján marad. Orbánnak egyetlen esélye maradhat, s valószínűleg ebbe kapaszkodik majd: a szavazatok összarányába. Csakhogy.

Most mintha túl magasra emelte volna a tétet: ő maga lett azzá. Mert az időzítés a lényeg: mondott már Orbán a 2002-es választások után is olyat, hogy a polgári körök várjanak csak a hívó szóra - ez sem hangzott kevésbé fenyegetően -, de azt a szót sosem hívta elő magából. A helyzet most annyiban más, hogy előhívta, s ezzel a voksolást valódi küzdelemmé tette: a választási huncutságokat és a Gyurcsány-csomag valamennyi következményét viselő és megszenvedő kormánypártokat nagyon le kell győznie ahhoz, hogy győztesnek éreztethesse magát. És mi is lenne a győzelem? A Gyurcsány-csomag visszavonásának elérése vágyálom, ezt Orbán is jól tudja. Ami realitás: "a nép többségének akaratával" fölruházva folyamatosan nyomás alatt tartani a kabinetet. Ehhez nem kellett volna kimondani a hívószót. És amennyire nehéz megfogni a győzelmet, annyira könnyű a vereséget: tehát hatost kell dobni.

A Fidesz elnöke Julius Caesarként vetette el a kockát. Caesar persze nemcsak a kockát vetette el, hanem - amikor nyűgnek érezte - a köztársaságot is. Hívei is ellene fordultak. Ez azért megfontolandó, még Orbán Viktornak is.