Alex Poots távozása ellenére a vállalkozás megmaradt, és a kísérletezést kedvelő közönség némi gyanakvással vegyült érdeklődéssel várta a premiert.

A zenés játék, melyet a legjobb akarattal sem lehet operának nevezni, az ENO és Steve Chandra Savale, valamint az általa vezetett Asian Dub Foundation reggae rap band közös műve. Megszületésében segíthetett, hogy Savale politológiai tanulmányokat folytatott az egyetemen, és nyolc évet szánt a Kadhafi-rejtély megfejtésére. A gyakran fülsiketítően hangos zene nagyrészt playbackről hallható, a címszereplőnek, a líbiai vezetőre kísértetiesen hasonlító Ramon Tikaramnak és a stáb többi tagjának komoly nehézséget okoz túlharsogni a felvételt. Elsősorban archív filmek bejátszásával, számítógépes grafikák segítségével, hang-fény effektusokkal foglalja össze a darab a sivatagi állam legutóbbi közel nyolcvan évének történetét. Operaházi bemutatón ritkán látni ennyire multikulturális publikumot, melynek tetemes részét a líbiai követség diplomatái alkották.

Valószínűleg még ők sem tudták eldönteni, minek akarja beállítani a zenés játék Kadhafit: titokzatos, opportunista vezetőnek, brutális diktátornak, a nemzetközi terrorizmus bátorítójának vagy felvilágosult arab politikusnak, a Nyugat barátjának? A produkció a közelmúlt olyan drámai eseményeit idézi fel, mint Yvonne Fletcher rendőrnő meggyilkolása a londoni líbiai követség ablakából 1984-ben, a Reagan elnök által elrendelt Tripoli körüli bombázás 1986-ban, melyben életét vesztette Kadhafi fogadott lánya, Hana, a Lockerbie feletti, 270 személy halálát okozó Boeing repülőgép robbantása 1988-ban vagy a 2003-as "nagy kibékülés", amikor Tony Blair sátor-rezidenciájában kereste fel a terrorizmus elleni harcot támogató líbiai vezetőt.

Ahogy a Kadhafi szupersztár "drámai kettőssége" által láthatólag megbabonázott Savale a darab kapcsán fogalmazott: "Kadhafi, ahogy mi ismerjük, obskúrus pozíciót foglal el saját önmitologizáló énje és a nyugati média róla alkotott imázsa között. A Kadhafi: az élő legenda a zene prizmáján keresztül vizsgálja meg ezt a helyet". A felmagasztalt zene felejthető, nem említhető egy napon az English National Opera néhány évvel ezelőtti szenzációjával, John Adams kitűnő, Nixon Kínában című modern operájával. Ha a sokat bírált, a Magyar Állami Operaháznál nem kevesebb vezetési válságot átélt ENO eredeti reménye az volt, hogy új, fiatalabb közönséget vonzzon a fényűző Coliseumba, ez a kritikákból ítélve kevéssé vált be. A Financial Times "a hagyományos elvárások elleni támadásként" értékeli, a The Independent legfeljebb egy "politikailag tökéletesen korrekt West End-i musicalt" lát benne, míg a Daily Mail számára nem más, mint "történelem popvideón, melyhez képest az Evita komoly politikai állásfoglalás".