Ám szóra bírható felelős általában sehol, a maréknyi sárból egy-egy pöttynyi jut csupán a hajtókákra, ami alig látszik, aztán gyorsan megszárad, s egy jól irányzott pöccintéssel eltüntethető.

Vegyük például az elmúlt nyár legdrámaibb eseteit, a három tűzoltó halálát a műegyetemi lőtéren és a tragikus tűzijátékot. Utóbbinál a politikusok végül a természet erőire hárítottak mindent, a rendőrség pedig nem nyomoz tovább, amit azzal indokolt: nincs ok-okozati összefüggés a tűzijáték lebonyolítása és a halálesetek között. (Értsük úgy: nem kell vizsgálódni, mert nem a tűzijáték nézésébe haltak bele?)

Ami a lőtéri tűzesetet illeti, első pillanatra úgy tűnt, hogy a katasztrófavédelem meglepő határozottsággal szakmai hibák sorozatát tárta fel. Másodikra aztán ez az értékelés a "körülmények szerencsétlen összejátszása" fordulattal - miszerint a hibák külön-külön nem voltak vészesek, csak épp összeadódtak - nagyságrendnyit enyhült. A harmadikra pedig a tűzoltók már kikérték az egészet maguknak.

Tessék, lehet megint pöccinteni.

Jóval könnyebb, mint egyértelműen kimondani, hogy mi vezetett az adott helyzetekhez, és mit lehetett volna másképp tenni. Például akár ilyeneket: nem hittük el, hogy tényleg ekkora vihar lesz, le kellett volna fújni a tűzijátékot. Nem jól szerveztük meg a mentőmunkát, a tűzoltók ráadásul nem voltak megfelelően felkészítve a feladatra.

Persze ha nincs felelős, hogy beismerjen, megmagyarázzon, akkor valóban úgy tűnhet, senki sem hibázott. Csak azok a fránya körülmények játszottak össze szerencsétlenül.

Csakhogy lehet mindennek egy másik olvasata is: mindenki nyakig benne van.

Fogadjuk el, hogy egy olyan országban élünk, ahol a pozíció megtartása fontosabb, mint a jövőre szóló tanulságok? És a pillanatnyi érdek a valóság elé helyezhető?

Lehet, hogy a pöccintés jól megy, de attól még a sárpötty helye megmarad.