Az alavita kisebbség által vezetett, de szunnita többségű Szíriának a síita Iránnal és az immár síita vezetésű Irakkal sem könnyű, később még nehezebb lesz. Ha nem volna elég, Szíria török nyomást is érez. Sok vitájuk van, és csak azért nem esnek igazán egymásnak, mert mindkét országban sok a kurd, akik az iraki kurdokkal együtt pillanatok alatt elővehetik az önálló Kurdisztán tervét. Végül és elsősorban: Szíria végleg elveszteni látszik Libanont, amelyet egyébként belőle hasítottak ki maguknak és az arab keresztényeknek a nyugati nagyhatalmak.

A világias diktatúrát belülről is minimum három helyről támadják. Először is a radikális iszlám hívei, akiket Aszad elődje és atyja is csak rendszeres vérbe fojtással tudott megfékezni. Aztán vannak azok, akik szerint nem tarthat örökké az alavita kisebbség fölénye. És végül Aszad igazi ellensége önmaga: megörökölvén a diktatúrát, lazított rajta egy kicsit. Ahogy ez lenni szokott, a diktatúra nem javult, hanem omladozni kezdett, mire rögtön leálltak a reformok, és triumfálhattak a kemény(vonalas) fickók: ugye, megmondtuk?!

Igen ám, de reformok és új külpolitika nélkül Aszad sem kint, sem bent nem jut semmire. Libanon elvesztése is fáj, de szúnyogcsípés ahhoz, amit Szíria elvesztése jelentene. Márpedig mai állapotában Szíria annyira be van kerítve, hogy bármerre törne ki, falba veri a fejét - ha pedig mozdulatlan marad, belefullad a szoruló hurokba. Vagy Amerika dönti-dönteti meg a rendszert, vagy összeomlik magától. És ehhez még Izrael beavatkozása sem kell.

A minapi iszlamista terrorakció látványos volt, de nem váratlan: Szíria elítéli az al-Kaidát, mert Oszama bin Laden "kalifátusa" tényleg halálos ellensége a szír modellnek. Még akkor is, ha más, Amerikában terroristának vagy annak is tartott szervezeteket támogat Damaszkusz, a Hamaszt és a Hezbollahot például (bár az utóbbi támogatását tagadja). Aszad sokáig azt remélte, hogy az al-Kaida elleni fellépéshez csatlakozva Washington meglágyul iránta. De eddig nem, sőt.

Ennek is megvannak a maga okai, de azért kérdés: jól teszi a Nyugat, hogy ennyire beszorítja Szíriát? Megoszlanak a vélemények, a nagy mentor, Oroszország például inkább a saját kezébe szorítaná még jobban. Nemrégiben az ENSZ-főtitkár tárgyalt Damaszkuszban, azt puhatolgatva, mit ajánlana Aszad azért, hogy egy kis levegőhöz jusson. Kiderült, Aszad egyelőre viszonzásul is csak levegőt ajánl. Jobban vigyáz a libanoni határon a fegyvercsempészek miatt. Jól is teszi, ha rajtuk tartja a szemét, hiszen ő küldte őket. Állítólag megígérte: többet nem küld. És a visszavert terrorakció után ismét megkérdezi Washingtont: beszélünk végre?

Lehet, hogy Aszadnak jót tettek rosszakarói az amerikai nagykövetség elleni akcióval. Hiszen utána, tegnap, olyat hallott a Fehér Ház szóvivőjétől, amilyet még soha: "Reméljük, Szíria a terrorizmus elleni harcot választja és a szövetségesünk lesz ebben".

Ám ezzel visszajutunk az eredeti problémához: aki Washington szemében terrorista, azok közül jó néhány Damaszkusz számára politikai barát, vagy legalábbis szükséges eszköz. Ilyen például a Hezbollah és a Hamasz. És akkor megint az a helyzet, hogy Szíriától elvárnak valamit, amit, ha akarna, akkor sem tudna egyedül elintézni. És akkor megvádolják, hogy nem is akarja, sőt. Szíria - mondta egyszer a csalódott optikus - optikai csalódás áldozata. Aszad arra célzott, bármit tesz, az valaki számára mindig rossz fényben tünteti fel.

A helyzet ennél is nehezebb. Bármit tesz a mai Szíria, jelenlegi helyzetében valakinek tényleg rosszat okoz. Önhibájából és azon kívül: Damaszkusz bajban van, és önerejéből nem is tud kikerülni belőle. Ha megpróbálja, nem is hagyják. Lehet, de csak lehet, hogy a kiutat már nem az ifjabb Aszad leli meg. De végképp nem látni, hogy mi lesz addig.