„Nem fogadom el, hogy csak a koalíció oldalán volt erkölcsi deficit”
Az interjú második részét "Megjósolhatatlan, hogy ki nyeri a választásokat" címmel tettük közzé.
NOL: Legutóbb pár nappal az idei parlamenti választások első fordulója előtt nyilatkozott a Népszabadság Online-nak. Azóta nem kevés viharral eldőlt az országgyűlési mandátumok sorsa, majd tanúi lehettünk egy kormányalakításnak, a kormányprogram, majd Új Egyensúly néven a megszorító csomag bejelentésének, az élesedő reformvitáknak, a konvergenciaprogram benyújtásának, és legutóbb elkezdődött az önkormányzati választási kampány. Vannak, akik e néhány hónap eseményeit szemlélve felteszik a kérdést: „ugyanabban az országban élünk még”, mint áprilisban?
Csizmadia Ervin: A legteljesebb mértékben ugyanabban az országban, noha a Gyurcsány-csomag és a konvergencia-mizéria hatása alatt divat lett azt mondani, hogy ez az ország ma nem ugyanaz az ország, mint amilyen a választások előtt volt. Hadd világítsam meg véleményemet két érvvel: 1. Kormánypolitikusok megint azt mondják, hogy most zárul le végleg a Kádár-korszak, most fejeződik be a rendszerváltás. Ezt az érvet már hallottam. Az elmúlt tizenhat évben most „zárul le” hatodszor-nyolcadszor a Kádár-rendszer. Lezárult a rendszerváltás idején, amikor tényleg azt hittük, hogy elbúcsúzunk tőle, aztán minél távolabb vagyunk 1989-től, annál többször tér vissza és kell újra lezárni. Ez az újabb „búcsú” tehát azt a gyanút kelti, hogy dehogy zárul itt le az a magunk mögött hagyni kívánt korszak. Az, hogy ismét felbukkant a Kádár-korszak végleges lezárásának érve, erősíti a benyomást, hogy ugyanott folytattuk, ahol a választások előtt tartottunk. 2. Ugyanaz a mechanizmusa a dolgok el (nem) intézésének, amit már megszokhattunk. Napirendre került a Gyurcsány-csomag, és ezzel együtt központi témává vált az ellenzék vádja, hogy a miniszterelnök és a kormány a tavaszi kampányban hazudott. (Annyiban van most mégis új helyzet, hogy ezúttal ez nem csupán ellenzéki vád maradt, hanem a koalíció táborában is sokan érzékelték úgy, hogy a kormányoldal politikusai nem makulátlanul jártak el.) Szokás szerint fenyeget azonban az a veszély, hogy ez az ügy is kezd elkopni, a napirendre kerülő témákra kirobbantásuk heteiben hevesen reagálunk minden oldalon, csócsáljuk egy darabig, aztán mindenfajta politikai, össztársadalmi tanulság nélkül zárjuk le a témákat.
Magyarország tehát ugyanúgy működik, mint a választások előtt.
NOL: Megfogalmazná konkrétan, hogy milyen témákat kellett volna megbeszélni ahelyett, hogy megkerültük volna?
Csizmadia Ervin: Központi kérdés lett az erkölcs és a politika viszonya. Ennek a vitának pedig mind a két nagy táborra vonatkozó tanulsága van. A kampányban nem pusztán a koalíció, hanem az ellenzék is elhallgatott ugyanis lényeges információkat. Tudjuk, hogy az ellenzék most arra mutat rá nagy erővel, hogy a választók nem voltak minden szükséges információ birtokában. Ők ezt a kormánypolitikusok hibájául róják fel.
Olvassuk el a pártprogramokat!
Arra kérem a NOL olvasóit, hogy ha pontos képet akarnak, vegyék kézbe a Fidesz és az MSZP programját. Láthatjuk, hogy való igaz: az MSZP programja nem tartalmazta az államháztartás helyzetére vonatkozó riasztó adatokat. (S a magyar politika régi adósságokat is halmoz ebben a kérdésben: a közvéleménynek arról sincs fogalma például, hogy mik azok a maastrichti kritériumok, és mi a célja ennek a szabályozásnak.) Az MSZP programjának lényegi üzenete az volt, hogy a magyar gazdaság pörög, nagyszabású fejlesztések várhatók, dől a pénz, jönnek a beruházások, és olyan korszak előtt állunk, amely a magyar gazdaságtörténetben az 1867 utáni időszakhoz mérhető.
Ha megnézzük azonban a Fidesz programját is, zavarba jövünk. Ez sem tartalmazta ugyanis az államháztartás helyzetére vonatkozó információkat. Nem menti ezt az sem, hogy a Fidesz egyes politikusai a kampányban elszórt kísérleteket tettek a helyzet megvilágítására.
Óvnék attól is, hogy abszolút őszinteséget várjunk el a politikusoktól. A politika vitatkozós műfaj. A szocialisták részéről érthető, hogy azt gondolják, mindent elmondtak, amit elmondhattak. Az ellenzék részéről viszont az a természetes, hogy nekik ez kevés. Ez az egész történet a demokráciáról szól, és azt a kérdést veti fel, hogy meddig terjed a vezetők szuverenitása és meddig a népakarat kinyilvánítása? Mi gátolja, hogy egy párt felülírja programját? Mire jogosítanak a voksok? Szomorúan látom, hogy erről alig folyik vita.
Az őszinteség gátja: a politika
Mi szab gátat a teljes őszinteségnek? Maga a politika. A politikában teljesen őszintének lenni nem lehet. Egy jól ismert példával: amikor egy párt választást nyer, a választók akarata rendszerint próbára teszi az őszinteségét. A választók ugyanis soha nem koalíció alakítására hatalmazzák fel a pártokat. Elméletileg vállalhatnának előzetesen a szövetséges pártok koalíciós kényszert, de a gyakorlatban mégsem erre szavazunk. A végeredmény függvényében kialakuló koalíciók összetétele pedig a továbbiakban nagyon gyakran őszinteségi problémákat vet fel.
Visszatérve a mai magyar helyzethez: nem kétséges, hogy Gyurcsány Ferenc a politika logikája miatt nem lehet továbbra sem teljesen őszinte. Ha teljes őszinteséggel tárja fel eddig rejtett indokait, az a demokráciában a felelősség kérdését is azonnal felveti. Ha mindenki tudta ,már a kampány idején, hogy mi következik, az nem maradhat következmények nélkül. Valószínűleg azért nem ragadta meg az alkalmat a részletek kifejtésére Gyurcsány Ferenc a köztévében elmondott 6 perces beszédében sem, mert például közben azzal is számolnia kellett, hogy közben a további lépésekkel kapcsolatban a pártján belül is küzdelemben áll az apparátussal.
A 2006-os kampány tanulsága, hogy a hazai politika rendkívül zavaros korszakát éli. A két fő politikai erő oldalán nagyon hasonló problémákat látunk.
Gyurcsány Ferenc félúton
Az MSZP oldalán eklektikus, ellentmondásos, kusza, zűrzavaros lépések követik egymást, amit a miniszterelnök és a szocialista párt viszonyának alakulása magyaráz. Gyurcsány Ferenc 2003 óta látványosan próbálja birtokba venni a szocialista pártot. A választási győzelem óta felerősödött ez a küzdelem. Egy félúton lévő miniszterelnök erőpróbájának vagyunk tanúi. Nagyjából az történik, amit Gyurcsány Ferenc akar, de még mindig nem kontrollálja teljesen a folyamatokat. Ez okozza a látható zavart.
Jó példa az ellentmondásosságra, ami a kormányzati intézmények körül történik. Egyértelmű, hogy Gyurcsány Ferenc lojális személyek kinevezésére törekszik a frissen felállított befolyásos kormányzati központok élére. A világon minden sikeres miniszterelnöki rendszerben tapasztalunk hasonló folyamatokat. Megválaszolatlan azonban az a kérdés, hogy hogyan viszonyul ez az új kormányzati struktúra a Miniszterelnöki Hivatalban korábban kiépített struktúrához. Miért ejtették a MeH kialakításának eredeti koncepcióját? Mi ez az intézményhalmozás?
Fidesz félgőzzel
Megválaszolatlan maradt egy másik kérdés is: az ellenzék joggal firtathatná a kormányzati intézmény-átalakítás ügyét, de érdekes módon sokkal kevésbé firtatja mint kellene. A Fidesz rendkívül kétséges teljesítményt nyújt az áprilisi választások óta. Semmi jele, hogy népszerűségének növekedése az ellenzéki párt teljesítményéből fakadna. A Fidesz ugyanabban az állapotban maradt, amelybe a választások után került. Nem néztek szembe a vereség következményeivel, bár a vereség a pártelnökkel kapcsolatban is kérdéseket vetett fel. Ma sem tudjuk jobban, hogy a Fideszben mi miért történik. Navracsics Tibor kinevezése jó személyi döntés volt, de ez nem fedheti el a további személyi problémákat. Navracsics mellett új arcok jelentek meg például, anélkül, hogy ezzel növekedne a párt tekintélye.
A Fidesz mostanában nem tűnik vezetett pártnak. Jellemző a zavarra, hogy az önkormányzati választásokra azt a célt tűzték ki: nem a Gyurcsány-kormányt, hanem a Gyurcsány-csomagot kívánják megbuktatni. Érdekes következtetés, de vajon miért ezt a célt tűzték ki?
NOL: Valószínűleg arra számítanak, hogy egy esetleges nagyarányú ellenzéki győzelem az MSZP-n belüli erőviszonyokat borítaná fel, és emiatt válna tarthatatlanná a megszorításokat bevezető kormány helyzete.
Más lapra tartozik, hogy csak a kormányoldal beszél őszinteségről, a Fidesz most sem hajlandó elfogadni, hogy megtörtént a tények őszinte feltárása.
Újabb csontvázak?
Ha már az őszinteség kérdésénél tartunk: miért gondoljuk, hogy ez a most bejelentett őszinteség a végső állapot? Csínján kell bánni az efféle propaganda-megközelítésekkel. Biztosak lehetünk abban, hogy maradtak még ügyek, amelyekkel szembe kellene nézni. Nem vennék mérget arra, hogy 2006 kora őszére az összes csontváz kiesett a szekrényekből. Csak a makrogazdasági ügyeknél maradva hadd utaljak egy ilyen csontvázra: 1989-ben például, miközben a rendszerváltást előkészítő tárgyalások folytak, tudtuk ugyan, hogy a magyar gazdaság sorsa döntően nyugati politikai hiteleken múlik – mégis zárójelbe tettük.
Ilyen a politika természete. A napirendre kerülő ügyek nagy részét jelentőségétől függetlenül az éppen rendelkezésre álló idő szorításában tárgyalják meg és intézik valahogy, de szinte soha nincs mód az ügyek kitárgyalására. A politikusok abban bíznak, hogy továbbléphetnek, mert amikor igazán szorít a kapca, akkor majd megbirkóznak valahogy a problémával.
NOL: Döntő, mégis csendben tudomásul vett tény volt a 2006-os magyarországi választások előtt a konvergenciaprogramunknak adott brüsszeli haladék. A kampány küszöbén koalíció és az ellenzék is több hetes haladékot kapott az Európai Uniótól, hogy a választásokig ne kényszerüljön a magyar államháztartás rendbetételéről és az ezzel járó terhekről beszélni. Talán a szekrényben lapuló csontvázak közé sorolható néhány alapvető infomáció Brüsszel elvárásaival, a magyar kormány és brüsszeli intézmények közötti megállapodásokkal kapcsolatban is?
Csizmadia Ervin: Magyarországon, ahogy egyébként a legtöbb más országban is, a külpolitika mostohagyerek. A magyar politikai és társadalmi gondolkodásra azonban különösen jellemző, hogy a „nyugatosság” itt valamiféle díszítő elem. Úgy képzeltük el „nyugatosodásunkat”, hogy ez egy huszárvágás dolga, ami egy csapásra végbemehet a rendszerváltás lezárásával. A politikai elit emiatt állandó hajszába keveredett, és ezért van, hogy újra meg újra „lezárjuk rendszerváltást”, ahelyett, hogy a nyugatosodást természetes, elhúzódó folyamatként tudták volna bemutatni és elfogadtatni a társadalommal.
A „rendszerváltás legújabb lezárulását” éppen azért nem vehetjük komolyan, mert most dőlt el, hogy távolabb kerültünk az eurózóna előszobájától, a vártnál hosszabb ideig maradunk még kívül ERM-en. Továbbra sem lehetünk tehát teljes jogú tagja a közösségnek. Ehhez képest álviták folynak nemzeti érdekeink védelméről. A magyar közvélemény nincs tisztában Brüsszel hatáskörével, a magyar mozgástérrel.
A magyar közéletre továbbra is a belpolitikai dagonyázás jellemző – ahelyett, hogy a politikai elit képes lenne a legfontosabb kérdésekben együttesen alternatívát mutatni. Komoly hátralékot látok ebben – sajnos az elkerülhetetlennél provinciálisabb keretek között nyugatosodunk. Mindkét oldalra jellemző, hogy kicsit provinciális. Ennek pedig az a következménye, hogy nem jó keretek között zajlik maga a vita, amelynek tétje az ország „nyugatosodása”. E sorsdöntő vita kereteinek megváltozása lenne a Kádár-rendszer korszakának érdemi lezárása.
