És hosszú évek óta nem veszek már bort hipermarketban, inkább csak csekkolom a szortimentet (a szortiment a falra ment), de mostan mégis vettem volna valamit estére, valami közepesen kemény vörösre gondoltam volna, nem villányi-szekszárdi szubmediterrán karakterre, hanem burgundiasabbra, egy jó bikavérre mondjuk, kerestem a pult egri szakaszát, megtaláltam, aztán a kövön arcra borulva zokogtam.

A mondott kereskedelmi egység borpolcaiból kábé két és fél méternyi szélességet foglal el Eger, a palackok kilencven százaléka bikavér, ami rendben is volna, ha figyelembe vesszük, hogy a tokaji aszú után a bikavér a legismertebb magyar bormárka a világon, még a legjelentősebb borszakírók is megemlékeznek róla, annak ellenére, hogy mindig hozzáteszik, csapnivaló minőségű borokat árulnak ilyen néven ma már. Hogy is van jelen ez a kvázi-világmárka a világ egyik legnagyobb áruházláncának magyar polcain? Egymás után sorakoznak a Cefrevin, Lőré Bor Kft. borai meg a többi, jogilag minőségi bornak számító, valójában közel ihatatlan szörnyűség. (Cégneveket itten nem említünk, mert nyilván rögtön perelnének a nyomorultak, ahelyett, hogy belőlük perelné már ki az állam a szart is amiatt, hogy tönkretesznek egy felbecsülhetetlen értékű márkát. De most ilyen időket élünk, ha egy kretént kreténnek hívunk, beperel, és megnyeri.) A büntetőborok egyike még "A minőség pincészete" szalagot is viselte, a gyártó (nem ám termelő!) korszerű marketingkommunikációjának hála. (A reklámszakma ismeri ezt a trükköt, a nettó hazugság trükkjét. Addig állítják egy termékről a valóság ellenkezőjét, amíg az működni nem kezd. Híres eset a Marlboróé, amely az ötvenes években nőknek szánt, könnyű cigarettaként került piacra, például azért készült piros füstszűrűvel, hogy a rúzsfoltok ne látsszanak rajta. Nem fogyott eléggé, de jött Leo Burnett, beizzította az azóta minden marketingtankönyvben szereplő Marlboro Man kampányt, és a nőies, könnyű Marlboróból egyszeriben férfias, kemény, tökös cigaretta lett. (Na ezért kerülnek kendős parasztasszonyok a csirkegyári Frankenstein-baromfik zacskójára és reklámkampányába.)

Vissza a borpulthoz: akadt egy kábé iható köztük meg egy igazi bikavér, egy igazán jó, szegény Tóth Istváné. Azért szegény, mert Tóth István az utolsó igazi mestere ennek a műfajnak, a bikavérnek, és neki nagyobb büntetés ilyen környezetben megjelenni egy áruház polcain, mint amennyit számít a kasszában az a néhány ezres, ami onnét becsorog.

Egy hét múlva megkíséreltem egy ellenpróbaszerűt, egy városkával odébb, Törökbálinton egy másik áruházlánc gigamarketjében, amely áruházlánc, francia lévén, mindig normálisabb borkínálattal rendelkezett, mint konkurensei. De az Eger pult itt is: botrányos piák egymás hegyén-hátán. Néhány jobb egri borász már nem is meri bikavérnek nevezni drágább borait, inkább mindenféle fantázianevet kreál. Pedig a történelmi borvidékek igazán mindig egy fajta borról tudnak szólni, Bordeaux-ban bordeaux-i van (ami többnyire cabernet sauvignon, cabernet franc és merlot házasítása, de ez csak a borbuziknak érdekes), Burgundiában burgundi (ami vörösben pinot noir, fehérben chardonnay), Montalcinóban brunello (ami sangiovese), Chiantiban chianti (szintén sangiovese és még két-három fajta) és így tovább, Tokajban tokaji (furmint, hárslevelű és muskotály), tehát Egerben bikavérnek (kékfrankos- vagy kadarkaalapú, közepes testű vörösházasítás) kéne lennie. De nincs, vagy már alig.

Eredetvédelem kéne - csattan föl ilyenkor a nemzetközi piacon is tájékozott agrármarketing-szakember, és igaza van. Az eredetvédelem úgy néz ki, ugye, hogy bizonyos elnevezést, bizonyos brandet (grafikai képet, logót, palackot, csomagolást, ilyesmit) csak a szigorú minőségi követelményeknek megfelelő, igazoltan a meghatározott termőhelyről származó termék használhat. Nagy eredmény: néhány éve az egri bikavérnek is van eredetvédelmi kategóriája, vagy D. H. C.-je (Districtus Hungaricus Controllatus - ellenőrzött területről származó magyar bor, kábé), büszkén viseli is az öszszes ihatatlan pancsbikavér. Ennyit ér a dolog, ennyire tudjuk magunkat komolyan venni; ész, erő és oly szent akarat sorvadoznak, ugye, az átok súly alatt. Ilyenkor még a legpedofilabb, legkaftánosabb, legkilincsorrúbb liberálisból is felbődül a hazáját féltő Pálffy István.

(Az átokhoz még egy mondat gyorsan: a Magyar Szocialista Párt - a szintén éles eszű Fidesz legteljesebb támogatásával - a napokban tette újra a privatizálhatatlan vállalatok sorába, a kvázi nemzeti kincsek közé a Tokaj Kereskedőház Rt.-t, amelyet minden fontos helyi termelő és a tokaji borászat sorsát egy kicsit is szívén viselő ember szerint rég el kellett volna adni, mert súlyosan árt mindannak, amit magáncégek óriási szellemi és anyagi befektetéssel, megfeszített munkával létrehoztak Hegyalján. A magyar állam azonban elkötelezett a polgárai által létrehozott értékek megsemmisítése, megcsonkítása, illetve az értékek létrehozásának megakadályozása mellett. Pártsemlegesen, konszenzusosan. Bele lehetne venni az alkotmányba.)

www.nol.hu/szerda