A Simándy-gáláról van szó, a tenor 90. születésnapjára a fiatal tenorok énekeltek az Operában, gázsi nélkül, csak a dicsőségért. Hogy ne legyen vetélkedő az emlékkoncertből, fiatal szopránok és egy mezzo is beszállt a programba, amely ettől a végtelenbe nyúlt, László Zsuzsa bizonytalankodó konferanszai pedig a végtelenen is túlmutattak, így aztán kissé elterelődött a figyelem a lényegről, vagyis a tenorokról, akiknek legfőbb erényük, hogy vannak.

Tényleg. Ha visszagondolok, a legerőteljesebb élmény sajnálatosan prózai: Rálik Szilvia, aki fehér magas sarkút visel az estélyi ruhához, és a póthajának is egészen más az árnyalata, mint a sajátjának, pedig nem, nem akarok erre gondolni. Igaz, az éneklésére sem, mert az meg olyan merev, mintha a zeneiskola évnyitóján üldögélnénk. Akkor már inkább Geszthy Veronika, akinek a hangja nem a világ csodája, de ügyesen használja, és olyan jó nézni, ahogy a Hunyadi László kettősében szinte körbetáncolja Kóbor Tamást, hogy végre történjen már valami, ha egyszer ott állnak a pódiumon.

Kóbor Tamáson ugyanis igen kevés múlik, elég málén ácsorog, lecsúszóban lévő frakknadrágban énekel, egyelőre nem éppen üzembiztosan. Nem baj. A gálaestnek talán ez a legnagyobb előnye: semmi sem baj. Nem vérre megy. Főhajtás Simándy József előtt, csupa olyan énekes hajtja meg a fejét, aki nem fogja őt pótolni, részben önhibáján kívül, mert szerencsére már nem kell politikai tüntetésként a Hazám, hazám után virágba borítani a színpadot, az opera ma az operabolondoké, és ha a két véglet között kell választani, akkor mégis ez a jobb.

Simándy pótolhatatlan. Az új Bánk bán, Kiss B. Attila semmiképpen nem megoldás, olyan borzalmas Virágáriával nyit, hogy a közönség azt hiszi, talán beteg, és szenvedéseit szörnyen fokozhatja a sok fejébe szoruló hang. A második részben a Grál elbeszélés meggyőzőbb, persze: volt honnét javulni.

Egyébként a tenorlét több oldalát is meg lehet nézni az estén. Albert Tamást, aki nem hős, csak hangmagasság, még azt sem mondanám, hogy érzéketlenül adta volna elő a Manon Lescaut III. felvonásából az áriát, csak a hanganyag nem nemes, így aztán legfőbb erénynek azt mondhatjuk el, hogy legalább nem hamis. Mert Fekete Attilának igazán pompás matéria adatott, férfias és szép színű a hang, csakhogy a magasságokkal probléma van, jelen pillanatban elérhetetlennek tűnnek, így aztán mindig csak valami hasonlót hallunk, nem azt, amit kellene. A harmadik Attila vezetékneve Wendler, és ő a klasszikus, olasz stílust követi, emeli a kezét az érzelmi csúcspontokon, érdekes a hangszíne a maga pasztelles árnyalatával, de még mindig nem kész művész, még mindig nem teljesen ura a hangjának, még mindig meglepi őt hallgatva az embert az érzés: Isten kezében vagyunk. Nyári Zoltán ennek éppen az ellentéte: nagyon tudatos, nagyon kidolgozott az alakítása, és teljes értékű, pontosan anynyi benne a gesztus, amennyit a pódium elbír, szív is van Lenszkij áriájában meg ész is - csak a hang lehetne kicsit szebb. Vagy akár sokkal szebb.

Közreműködött még felvételről az ünnepelt, Simándy József. Pótolhatatlan. De azért az este mégis arról szólt, hogy ha igazán őt ünnepeljük, nem ezen kesergünk, hanem előre tekintgetünk, és keressük a magunk pótolhatatlanjait.