„A szeptember 11-éhez hasonló fájdalmas események jelentősége megváltozik az idő múlásával. Az ötödik évfordulón még friss volt a támadás emléke. Akik átélték ezt a napot, alig tudják felfogni, hogy három évtizeddel később sok amerikai nem is tudja, mi történt 2001-ben. Én 67 éves vagyok. Régen, még azelőtt, hogy a kifejezést diszkriminatív életkor szerinti megbélyegzés miatt betiltották, és a nyugdíjkorhatárt 80 évre emelték, időskorú polgárnak neveztek volna. Most, 2031-ben még elég jól emlékszem az akkori szeptember 11-ére. Ám a ma élő amerikaiak egyharmada harminc évesnél fiatalabb. Ezért meg kell magyaráznom, hogy miért tekintjük a 2001-es terrortámadást a demokráciáért vívott háború első csatájának” – írja Niall Ferguson a Time magazinban megjelent szellemes esszében.

A szerző brit történész, aki hosszú évek óta főként az Egyesült Államokban tanít. Kezdetben gazdaságtörténeti szaktémákkal foglalkozott, majd a nagy szintézisek felé fordult: a brit imperializmus története, az első világháború okai, Amerika kétarcú viszonya saját birodalmi politikájához.

Ferguson, mint az idézetből kiderül, mindössze 42 éves, de már hét nagy monográfia szerzője, és számos további kötet szerkesztője. Publicisztikáival folyamatosan jelen van a sajtóban, valóságos médiasztár. Minden megvan benne, ami a sikerhez szükséges: elismert teljesítmény, megnyerő külső, jó fellépés, remek stílus.

S ha mindez nem volna elég, előszeretettel műveli a virtuális történetírást. Hiába idegenkednek tőle a vaskalapos pozitivista történészek, a közönség imádja a műfajt. Fergusonnak meggyőződése, hogy a történelmi alternatívák mérlegelését – tetszik, nem tetszik – úgysem kerülhetjük el.

„Mi lett volna, ha az Egyesült Államok nem avatkozik be az első világháborúba, vagy még a másodikba sem? Ilyen kérdések felvetését régebben komolytalannak tartották a profi történészek. A nagy E. H. Carr azzal söpörte le az asztalról az egészet a Mi a történelem? című könyvében, ami egyébként csak rossz színészkedés volt a részéről, hogy ilyesmin azok szoktak morfondírozni, akik nem bírnak rendesen veszteni. Ám épp ez az érv teljesen komolytalan, mert a nagy történelmi eseményeket nem lehet megérteni anélkül, hogy fel ne tennénk a ’mi lett volna, ha’ kérdést. Sok történész csak hallgatólagosan teszi fel, de szerintem akkor már jobb, ha nyíltan csináljuk” – mondja egy interjúban Ferguson.

A jövőbe vetített alternatív történelem, amit a Time magazinba írt esszéjében megvalósít, különlegesen kockázatos dolog. De ez is elkerülhetetlen, hiszen, hiszen épp ezt a kockázatot vállalják, akik élesben játsszák a világpolitika nagy játszmáját.

A Nagy Demokratikus Háborút – mesél Ferguson a jövőbe képzelve magát – eredetileg a terrorizmus elleni világméretű háborúnak nevezték. Ma már, hogy megnyertük, minden történész így nevezi. De huszonöt évvel ezelőtt, 2006-ban kevesen merték volna megjósolni, hogy ki lesz a győztes.

Többféle értelemben is demokratikus volt ez a háború. Az Egyesült Államok csak minimális mértékben korlátozta polgárai szabadságát. Nem volt kötelező katonai szolgálat, és a sajtót nem cenzúrázták. Kezdetben még az ország gazdasága sem szenvedte meg a háború terheit. Sőt, egyenesen azt mondták az amerikaiaknak, hogy hazafias kötelességük minél többet fogyasztani.

„De a legfontosabb az, hogy a 2001. szeptember 11-én kezdődött háború stratégiai szempontból is demokratikus volt – írja Ferguson. – Amerika a széles értelemben vett Közel-Kelet demokratizálását tűzte ki a háború egyik legfőbb céljául.”

„Ez nem volt teljesen irreális, mert az elnök egy hiperhatalom roppant erőforrásai fölött rendelkezett. De ha Bush helyzetelemzése talán pontos volt is, a cél megvalósítása során végzetes hibákat követett el.”

A történet innentől kezdve ismerős, de aztán, amikor Ferguson rátér a 2006 után történendőkre – bocsánat, történtekre –, egyre inkább eredetivé válik.

Irak szétesése általános bomláshoz vezetett a Közel-Keleten. Irak és Irán konfliktusából, az Egyesült Államok által elkövetett stratégiai hiba következtében, hogy ti. Irakot és nem Iránt támadta meg, végülis Teherán került ki győztesen.

Irán nem csinált titkot abból, hogy tömegpusztító fegyvereket fejleszt ki, sem abból, hogy mire akarja használni. De az Egyesült Államok már nem volt abban a helyzetben, hogy a saját szakállára megtámadja Iránt. „A kolosszus egykor átlépett az egész világon, de lábai mostanra belesüppedtek a közel-keleti homokba. Nem tudott mit tenni a nyilvánvalóan fenyegető iráni-izraeli összeütközés megakadályozása érdekében.”

Egy újabb terrortámadás, vagy az Irán és Izrael közti háború kitörése még megakadályozhatta volna – folytatja a jövőbeli történetet Ferguson –, hogy a 2008-as elnökválasztási küzdelemből Virginia állam korábbi (a nem-virtuális történelemben: jelenlegi) demokrata kormányzója, Mark Warner kerüljön ki győztesen.

Ekkorra ugyanis megint a gazdaság lett a választás fő témája. Az amerikai gazdaság lelassult. Ennek többféle okát részletezi a jövő történetírója, de bekövetkeztét mindenképpen elkerülhetetlennek tartja.

„Az orvostudomány és a gyógyító technikák fejlődése azt eredményezte, hogy egyre több ember élt akár száz évig is. Ami jó hír volt például Rupert Murdoch, a dúsgazdag sajtócézár számára, aki 2031-ben ünnepelte 100. születésnapját. De a nyugdíjas korúak növekvő aránya az össznépességen belül egyre nagyobb adóterheket rótt a még aktív korúakra.”

A gazdaság folyamatos gyengélkedése kihatott a kereskedelmi mérlegre, amit egy ideig ellensúlyoztak a külföldi, főként kínai befektetések. Ez viszont sebezhetővé tette az amerikai gazdaságot, s a kínai tőzsde összeomlása után az Egyesült Államokban is bekövetkezett a krach.

„De az Egyesült Államok hanyatlásáról szóló hírek tévesnek bizonyultak. Warner elnök 2012-ben azzal lepte meg ellenfeleit, hogy bátran hozzálátott Amerika újra-kitalálásához. Megreformálta az egészségügyi- és nyugdíjrendszert. Gyökeresen átalakította a szövetségi adórendszert. A növekedés nekilendült, a termelékenység nemkülönben. Az amerikaiak felhagytak azzal, hogy pénzüket ingatlanspekulációval gyarapítsák, és újból belevágtak a technológiai újításon alapuló komoly üzletbe. A kongresszus bevezette az alacsony hozzájárulás alapján működő, mindenkinek járó egészségügyi ellátást, és új szövetségi forgalmi adót vetett ki, ami lehetővé tette a jövedelemadó drasztikus csökkentését, és egyben felszámolta a Bush-korszakot sújtó roppant költségvetési hiányt.”

A történész itt a jövő konyhája számára írt gazdaságpolitikai receptjeit adja elő. Ezeket publicisztikai írásaiból már jól ismeri az amerikai olvasó. De aztán visszatér a politikai történethez, és a mese végkifejlete nem valami rózsás.

Amerika egy új hidegháborúra rendezkedett be, pontosabban több hidegháborúra is egyszerre, s mint a régmúlt 20. században, nukleáris fegyverekkel rendelkező ellenfelekkel szemben.

Európát terrorista hálózatok bénították meg. Az ellenséges nagyhatalmak, Irán, Kína és Oroszország hármas szövetségre léptek az Egyesült Államok ellen. De Amerika az új gazdasági fellendülésnek, és a tízes-húszas években végbement technikai fejlődésnek köszönhetően képes volt megállni a helyét a küzdelemben.

A mese végén az derül ki, hogy a Nagy Demokratikus Háborúban aratott győzelem nem azt jelenti Ferguson számára, hogy megvalósult Bush elnök célja, és a világ legnagyobb részén békés demokráciák virágoznak, hanem csak azt, hogy Amerikának sikerült megvédenie saját demokráciáját.

És mit gondolt magáról George W. Bushról az utókor? Erre is megvan a történész válasza. Christopher Hitchens 2011-ben megjelent életrajzára hivatkozik: Bush: Tanulmány a nagyságról. (A Metazin szokásától eltérően nem adja meg a könyv adatait az Amazonon.)

Hitchens – vagy inkább Ferguson – ítélete: „Szeptember 11. után a terroristák legyőzésének kellett Amerika első számú feladatává válnia. Bush ezt jobban megértette, mint ellenfelei. Ha nem következik be az iraki kudarc, úgy vonul be a történelembe, mint aki bosszút állt szeptember 11-ért.”

Egy másik New York-i szimbolikus építmény - csadorban