A Józsefváros kiköltözött Velencébe
A Szent Márk tér bárzongoristája értetlenül szürcsöli limonádéját. Péntek délután, és mégis mintha valami láthatatlan erő szippantaná az emberszőnyeget Velence északi csücske felé. A térről kihajózó vaporettók is zsúfolásig telve.
A hidakkal sűrűn tűzdelt tengerparti sétány végén, a Giardini kertjében a déli harangszóra elsőként a finn, a norvég és a svéd pavilont nyitják meg. Majd az ötven kiállító náció közül sorra jönnek a lengyelek, az angolok, a dánok.
Egy elegáns angol úr éppen a közeli dán megnyitóról érkezik sietve, mondja, úgy hírlik, a magyaroknál is kínai a tematika, de állítólag itt rendkívüli ötletek születtek. Halkan hozzáteszi, kicsit unja már a túlmagyarázott, sok felirattal feldíszített kiállítótereket. És hadarja, hogy persze az izraeli pavilon kis háborúsemlékműmakettjei sem rosszak, a svédek miniatűr faházikói, a spanyolok nagyáruházi parfümériára emlékeztető high-tech világa, de azért meglepőnek, újszerűnek egyik sem nevezhető. Gyors kommentárját azzal zárja, hogy ha valami, hát akkor Venezuela döbbentette meg eddig egyedül. Ők mindössze egyetlen mondatot szögeztek pavilonjuk közepére, hogy köszönik, de nem kérnek abból, hogy Európa mondja meg nekik, milyen irányba haladjon az építészet, és illusztrációképpen felaggattak pár fotót, amely madártávlatból ábrázolja szegénynegyedeiket.
Az úr izgatottan elköszön, és kíváncsian lépdel a józsefvárosi kínai piac bejáratát imitáló, tekintélyes méretű főkapu alatt, amelynek acélhálós tábláján piros cipőfűzőből hímzett kínai felirat fogadja a látogatókat: "Isten hozott Budapesten".
Pontosabban azon a Budapesten, ahol már évtizedek óta élnek kínaiak, működik egyfajta közösség, kultúra, és működnek a kínai piacok, tonnaszám ontva a kínai giccstárgyakat: mint a fonott tricikliben ücsörgő kiscicát, a pingvinnek öltözött CB-rádiót és a napfényben csillogó műanyag spirálalakzatot. Hogy mindez hogyan hat a magyar kultúrára, legfőképp a magyar építészetre, illetve az mit tud e tárgyakkal kezdeni - ezt vizsgálta fél évig a művészekből, építészekből, antropológusokból, szociológusokból és közgazdászokból álló csapat, a Re:orient.
Kutatási eredményeikből állt össze az a könyv, amelyből párat - magyarázatképpen - odazsinegeltek egy fémgolyókkal teli hálós zsákhoz, a pavilon egyik termében. Persze ezt csak azután kezdi lapozgatni az ember, hogy a csodák palotájává változó pavilon termeit körbejárta, körbetapogatta, körbefülelte.
Bár látszólag komoly felnőttek közelítik meg a majd százéves, szecessziós magyar pavilont, mindenkit hatalmába kerít a látvány. Gyermekkorukat idézve, eszeveszetten csapkodják a sokemeletes macskatégla falat, amitől az éktelen nyávogásba kezd, nem beszélve arról, hogy a macskaszemek is kísértetiesen villognak. Királykék pukkanófólia függönyön át sötétkamrába vezet az út, ahol gyümölcsös tálak vibrálnak, majd felbukkan a kínai kisautók fala. Egy kínai kisfiú pityereg a fal alatt, ahol ezer színes matchbox a beléjük vezetett gyenge áramtól néha bepörög egy kicsit, majd csendben lóg tovább. - Épp ilyenje van otthon, és most azt hiszi, valaki elvette az övét - magyarázza a szánakozó tekintetek láttán az anyuka. A kisfiú hajthatatlan.
Pedig még hátravan a 3000 hangszóróból álló 14 méteres hangcellafal, ahol a piacokon magnószalagra rögzített hangok szűrödnek; a szárítókötelekre akasztott, CB-rádióhullámokat gerjesztő sok száz rózsaszín és fekete pingvin, a közeledő léptek ritmusára felvillanó szilikonmedúzák és még annyi minden.
Filléres alapanyagokból megújított gondolkodásmód. Alternatív építészeti ajánlat. Talán csak egy fricska? Vitatják.
Mindenesetre, amikor estére a tenger irányából feltámad a szél, és a pavilon bejárata előtt megszólalnak a fémhuzalokból bokorrá rendezett kötegeken az elalvásgátló csipogók - mindenki belelkesedik. Többen azt suttogják, a zsűri a magyaroknak ítéli a biennále fődíját. Ami biztos, már több kiállításra meghívták őket, sőt, az egyik tervezőtől, Nemes Attilától egy osztrák asszony már rendelt is csipogó bokrot a saját kertjébe. Nemes mégis annak örül a legjobban, hogy egy japán építész odalépve hozzá csak annyit mondott, attól szép ez az egész, hogy annyira magyar. Ugyanis a fémhuzal bokrok őt összekötött búzamezőkre emlékeztették, azok pedig a bejárat Zsolnay porcelán motívumaira.
