Lelépnem azonban már alig lehet; rögvest roppant sokadalom, mozgás, nyávogás, nyöszörgés, nyüszítés, ugatás támad lábam körül. Lépni nem bírok már a lényektől. Legelőbb három darab maroknyi kismacska gurul elő, aztán nyávogva megjön az anyjuk, majd az öreg sértődött szobamacska párnázik lomhán, aztán előkeveredik a kóborlásra rászokott, elvadult fekete is, s végül nagy dérrel-dúrral odakopog a kutya, akinek négy, éppen most lábra álló kölke hangosan kezd visítani a lépcső alatti kutyaházban.

Tizenegy jószág. Sok. Egy is az lenne.

Nem akartunk már újakat, gondoltuk, elég lesz a két macska, az is eltart jó pár évig, amíg a kettő elkopik.

Nem érdemes akarni, és nem érdemes gondolni sem; komplett állatkert lett a szófia tervezés jutalma.

Ráadásul a bölcs és előrelátó gyerekek által nyakunkba ejtett kiskutya, hát finoman szólva is bajos. Jó-jó, nem rossz kutya. Hisz helyes, kedves, néha jó is. De azért nem az igazi. Tulajdonképpen csak egy baja van neki. A labda. Az a gond, hogy azon kívül nincsen mása.

Most is, köszönés után, rohan is el, s fél perc múlva már tottyan a labda a lábam előtt. Ez a piros nehéz labda. Ezt jó messzire lehet hajítani. Már dobom is a francba. Poci meg mint a szélvész, eltűnik a buja vegetációban.

Sok labdája van neki. Van a narancssárga csörgős, a másik narancssárga sün alakú, aztán a kék és a piros pöttyös, a fekete csíkos és van még vagy három teniszlabdája is talonban. A legtöbb labdája el van téve már, szobába, szekrény tetejire, de hiába, ő újabb és újabb labdákat varázsol elő, és pottyant le a láb elé. Aztán pár méterrel odébb lefekszik, fixírozza a labdát, majd esdeklő szemekkel felnéz, aztán megint a labdát bűvöli. Bajos lenne őt félreérteni. S ha egy-két percig az ember nem hajol és nem hajít, akkor felharsan az éktelen ugatás, és a Duna túlpartján összenéznek a bogdányi gazdák: "No, már megint nem dobják a labdát szegény Pocinak."

És Pocit nemigen érdekli semmi más. Néha kilovagol a kisebbik gyerekkel, és a kutyapapával, Bendővel. Mert ez a helyes, bozontos, zsemleszínű kutya lovardából való. Szereti is a lovakat, szeret a társaságukban nagyokat kirándulni, el se vész, okosan kocog a hoszszú lólábak alatt. Szeret enni, néha odabújik az ember keze alá is; de egy fölbukkanó labda azonnal mindent felülír.

Szerencse, hogy nincs kutunk, mert labda után habozás nélkül vetődne abba is.

Ez a labdafüggőség nem csak az embereknek tűnik fel.

Nyár elején az Orsi gyerek kirándulás után elhozta hozzánk vendégségbe Bendő papát is, aki megszokott és megszeretett itt. Olyannyira, hogy újra és újra felbukkant, egyszeri tapasztalás után téveszthetetlenül téve meg a tízutcányi utat egyedül. Meg is ült, meg is aludt, el is töltött egész víkendeket, és szórakozottan és kicsit értetlenül figyelte, hogy kölyke napja, élte a labda körül hogyan s miként forog. Néha ő is megindult az eldobott gömb után, de vissza már nem hozta, végtére is miért hozná vissza, ha egyszer el lett dobva az.

De megértő volt lánya hóbortja iránt.

Olyannyira, hogy egyik újabb vizitje alkalmával szájában egy labdával érkezett; elhozta az ő saját, otthoni, fekete csíkos labdáját, aminek ő kevés hasznát vette, de Poci örült neki nagyon, egészen meg volt hatódva.

Összedugták a fejüket a lányok, mi lehet az, ami elvonhatná a labdától Poci figyelmét. Fölvetődött, hogy tán pár kutyakölyök. Áh, mondta a másik, Poci még ahhoz kicsi, de legalábbis infantilis. De hát éppen attól megkomolyodik tán. Amíg ez a vita folyt, addig Poci megesett.

Az efféle, nagykertes falusi háznak igen hosszú, és kívül-belül elvadult növényzettel borított, no meg viseltes kerítése van. Azt célorientált kutyák elől hermetikusan lezárni igencsak bajos. Nem is baj ez addig, míg az embernek nincsen nőstény kutyája. Nekünk azonban lett. Mert - maga számára is észrevétlenül - másfél év alatt Poci kölyökből nővé labdázta át magát.

Egyszer öt percig nem dobott neki senki labdát, valószínűleg akkor esett teherbe.

Az ellés előtt egy nappal nagy nehezen, sok tuszkolás után foglalta el a külön e célra beszerzett kutyaólját. Ott lapult, kicsit szeppenve, mi meg lestük. Teltek az órák, de nem akart megindulni a processzus. Aztán egyszer csak Poci felugrott, kirohant a kert végibe, visszatért egy labdával a szájában, a fekete csíkossal, avval visszabújt az ólba, és pillanatok alatt megellett. Labdás szülés volt. Mire a két, dögölve született jószágot gondosan elhantoltam a szépen növekvő területű saját, kerti állattemetőnkben, Poci már kinn ült háza előtt, lába előtt a labdával, és reménykedve nézett fölfele.

Szoptatni, ha bokros teendői megengedik, övéihez néha be-betéved, de különben a helyzet mit sem változott: a labdafüggőség maradt.

Ráadásul, és ezzel egy időben megellett a macska is, aki fél éve vetődött hozzánk. Most, három hét teltével tehát nyolc koromfekete, helyes kis állatkölyök hancúrozik kinn a fűben. Azazhogy hét. Mert pár napja, etetés közben apró baleset történt. Az egyik kismacska túl vehemensen közeledett Poci tányérjához, mire a helyes kiskutya, aki szinte még gyerek, gyerekanya, és azt sem tudja, mit csinál pontosan, odakapott, egészen kicsit, éppen hogy, éppen úgy, ahogy szokott, csak éppen figyelmeztetőleg; föl se vesszük mi azt, amint hogy a nagyobb macskák sem adnak rá sokat. De szegény kis Findusz cicának bizony eltört a gerince azonnal.

Mondani sem kell, hogy Findusz volt a négy közül a leghelyesebb, mondani sem kell, hogy az ötéves Sári unoka szeme láttára történt az eset, és mondani sem kell, hogy én, aki legalábbis az elsődleges nemi jelleg szerint a férfi lennék a házban, éppen nem voltam sehol.

Sári mindenesetre úgy tudja, hogy Findusz kórházban van, ami igaz is, saját magam szállítottam oda még aznap este egyik kezemben, másikban pedig szorongatva a kisállattenyésztés alapvető célszerszámát, az ásót.

No abba is hagyom, megyek etetni, hét apró jószág nyüszít, nyávog már odalenn, roppant helyes mind amúgy, feketék, virgoncok, selymes szőrűek; akinek kell, vihet belőlük.

Egy kicsi állatnál nincs nagyobb öröm.